Valamikor régen az üveghegy lábánál lakott a híres-neves cifra király. Nem a szerény, fából ácsolt palotája, sem az egy falunyi királysága után kapta a nevét. Ezüst csengettyűk díszitették a kabátját, s az minden egyes lépésére tíz szólamban énekelt. Amerre a cifra király járt, táncra perdült öreg és fiatal, s addig ropta, amíg fogasra nem került a kabát. Nem csoda hát, hogy ha úton volt, folyton kacagott a király. Persze a szája otthon is fülig ért. Hogy is ne ért volna, hiszen a felesége, három lánya és tizenhárom leány unokája leste a szavát.
Így ment ez, amíg egyszer aztán fiú unokája született a királynak. Alighogy meghallotta, vendégségbe hívta a falu egész népét. Három napig táncolt a birodalom, s a király még a kezébe sem kapta a kis csöppséget, amikor már kihirdette, hogy ő lesz az örököse. Megbánta vagy sem, nem tudom, de azután egyre csak sóhajtozott. Csengettyűs kabátját sem vette fel többet, útra sem kelt, táncra sem kerekedett.
Az összes szolgáló Málinkó viselt dolgairól sugdosott, mert így hívták a kisfiút. Még a cifra király felesége is csak a homlokát ráncolta, valahányszor a szeme elé került. Háromnapos korára többet tudott a világról, mint a király és az összes bölcs az udvarnál. De ugyan mire ment vele gyermek létére? Amíg testvérei az udvaron kergetőztek, ő csak ült, s az eget kémlelte.
– Vihar közeledik – jósolta.
Úgy is lett, s bőrig ázva, kacagva melegedett a nagycsarnokban, a kandalló tüze mellett a sok leány. Hát a fiú, mit csinált? Körbejárt, s a fülét hol egyik, hol másik oszlophoz tapasztotta.
– Szú rágja, hamarosan összedől – jósolta.
Attól fogva aki csak tehette, kerülte a palotát. Egyetlen ember nem hederített rá, a cifra király, aki egyedül élt a félhomályban azután. Húsz év múlva, amikor tényleg összedőlt a ház, csak őt temette maga alá. Málinkó lett a király. De ő a korona helyett, az ezüstcsengettyűs kabátot öltötte fel, azzal lépett be az újonnan ácsolt trónterembe. Táncolt, nevetett. A népe tátott szájjal bámulta, ahogy folyton azt szajkózta, hogy: – Feleségül veszem a sudár jegenyét!
Másnap reggel útra kelt, s amikor három esztendő múlva hazatért, magával hozta a jegyesét, a Bergengóc királylányt. Szép is volt, okos is volt, s ha kihúzta magát, egy fejjel meghaladta mind, aki csak mellé állt. Egy hétre rá megtartották az esküvőt, ahol minden teremtett lélek mulatott, kivéve Málinkót, a királyt. Ő a könnyeit nyelte, s ha kérdezték, azt mondta, hogy: – Himlő viszi el Máriát.
Az egész ország hallotta a baljós szavakat, csak éppen maga a királyné nem. Így amikor az első leánya megszületett, saját anyjáról Máriának nevezte el. Hej, azonmód gyászba borult a palota, s nem telt bele három hét, hogy egy kis koporsót temettek az öreg cifra király mellé.
Sokára lelt barátra, sokára fogadta be az udvarnép az idegen királynét. Akkor értesült férje jóslatáról, s este a hálószobában ütni-vágni kezdte Málinkót.
– Ugyan mit ér a tudományod, ha nem tudsz segíteni a bajon? Még azt a kis örömöt is elveszed, amit az élet ad nekünk!
Nem szólt egy szót sem Málinkó, csak könnyezett, s az éjszaka közepén kimenekült a palotakertbe. Lehajtott fejjel járkált fel s alá. Nem nézte hova lép, és széttaposta a sok paradicsom palántát. Pirkadt, de ő még mindig a fák és bokrok között kószált. Egy szürke, kismadár telepedett meg felette az egyik ágon, s olyan szépen trillázott, hogy mosolyogva ébredt, aki csak meghallotta. Málinkó ügyet sem vetett rá, pedig hozzá szólt, neki dalolt.
– Nevess, nevess bolond király. Süt már a nap, s még te sem tudod, mit hoz a reggel! – mondta a madár.
Málinkó nem nézett fel, ment tovább. Kis híja volt, hogy a szamócást is összetapossa, de azt még idejében kikerülte, ám azután ügyet sem vetett a piros szemekre, akik azt súgták, hogy: – A második gyereked úton van már.
Málinkó a sötét, szúrós galagonyabokor ágai közé tévedt, s királyi hálóköntöse úgy belé gabalyodott, hogy már mozdulni sem tudott. A fekete levelek között gyémántként csillogó harmatcseppek mutatták a kivezető utat, de Málinkó már se nem látott, se nem hallott, csak kapálózott. Megrázkódott a bokor, s a királyt úgy beterítették a cseppek, akárha eső esett volna. Végre felnézett, s észrevette a tövisek közül kivezető utat. Ledobta haszontalan köntösét, csupaszon lépett ki az ágak közül. Megállt, figyelt, s meghallotta a kismadár dalát. Menten el is mosolyodott. Meghajolt a szamócák előtt, szedett egy marékkal, azt vitte be várandós feleségének.
Többet nem jósolt, nappal a határt járta csengettyűs kabátjában, s vele táncolt az egész ország. Este a feleségét ölelte, s attól fogva boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
