Mese

Valamikor régen, Piliscsaba felett, a fák között magasodott két hatalmas, csupasz kőszikla. Ezer meg ezer éven át bámulták egymást, de egyik sem szólalt meg. Egyszer aztán nagy vihar kerekedett, a szél földig hajlította a fákat, de a két szikla meg sem érezte. Ömlött...

Amikor a jaguár isten meghallotta az emberek új fohászát, éktelen haragra gerjedt. – Ki az a kukorica istennő? – kérdezte anyját, az éj-istennőt. Az éjszaka néma maradt, és a jaguár isten másodszorra is leereszkedett a földre. Azonban hiába járta be keresztül-kasul a...

Történt egyszer régen, amikor Gölle egész falunépe kukoricát aratott a határban, egy gyerek pottyant le az égből. A kút káváján billegett, csoda, hogy bele nem esett. Azonmód kieresztette a hangját, bömbölt, anyját-apját hívta, de bizony nem hallotta meg senki. Addig sírt a kislegény, míg egészen berekedt, akkor aztán fogta magát, két lábra állt és körbejárta a falut. Nem talált mást, csak egy vénségesen-vén öregasszonyt, aki teljesen vak volt és félig süket. Először köszönt illendően, de az mit sem ért. Akkor aztán teleszívta a tüdejét, és elkiáltotta magát: – Itt vagyok édesanyám!
– Igencsak zsenge hangod van te legény. Akárki is vagy, eltévedtél, mert nem én vagyok az anyád – felelte az öregasszony.
– Mit bánom én, hogy ki vagy! Csak adj ennem, mert éhen veszek – üvöltötte a kisfiú egészen nekivörösödve.

A kukorica istennő nagyot sóhajtott, szőke tincseit megrázta, és kacagva nyelte az esőcseppeket.
– Ki vagyok? – kérdezte.
– Azt csak te tudhatod – felelte az eső istennő.
A kukorica istennő Oyához bújt, és attól fogva örök barátok lettek.
– Hol vagyunk? – kérdezte Csimekó, a kukorica istennő.
– Egy fekete hegy gyomrában, s olyan erős itt a varázs, mint odafenn a legfelső mennyországban.

Oya, az eső istennő nem egyedül született. Ikertestvére, Csaak, a vihar istene unatkozott. Nővérét követve ő is meglátogatta földet. Jöttére földig hajoltak a fák. Minden élő elnémult, és remegve tekintett az égre. Oya lágy formái helyett, egy agyaras, pikkelyes óriást pillantottak meg. Üvöltve, villámokat lóbálva száguldott végig az erdők felett. Az állatok és emberek a barlangokban kerestek menedéket.
– Nyugodj meg, arra születtünk, hogy békét hozzunk a világba – csitította testvérét Oya.
– Te igen, de én a változás vagyok – harsogta Csaak.

Az özönvíz visszahúzódott már régen, de növény nem sarjadt a nyomán. Élettelen pusztaságban találta magát a sok állat és ember. Egyedül a halaknak, az előző kor túlélőinek volt mit enniük az óceán mélyén. Elszáradt fák kérgét ropogtatták az állatok, a hasuk megtelt ugyan, de csak fájdalommal. Eső nem esett, hiszen Oya, az eső istennő bánatában odaveszett. A folyók medre is üresen tátongtott, Kalihu a hold azóta is a csillagok fogja volt, ő nem segíthetett. Az óceán vize, Oya könnye megkeseredett, abból hiába is ittak az állatok, csak még jobban megszomjaztak.
Alig érkeztek meg új otthonukba, s már panaszkodtak. A farkas felüvöltött, a bivaly bömbölt, de még a tücsök is ciripelt. Mind-mind teremtő anyját kérte, hogy segítsen. Hangjuk sokára ért fel az égbe, és balszerencséjükre a jaguár hallotta meg. Üvöltve érkezett.

Nem maradt isten a tizenharmadik mennyországban, nem volt aki megteremtse az ötödik napot. Olyan hosszú ideig tartott a sötétség, hogy az újra életre kelt. Másodszorra is kavarogni az üres, mozdulatlan, fekete éjszaka. Alakot még nem öltött, a születni készülő formákat csak sejteni lehetett. A sötétség anyja, az éj-istennő dalra fakadt, édes hangjával csalogatta gyermekeit. Elsőnek a legbátrabb, a jaguár lépett elő, ezért őt az anyja megölelte, megcsókolta. A jaguár büszkén hordja azóta is az éj-istennő fekete csókjainak nyomát. Az ő példáján felbátorodva az állatok sorra előmerészkedtek, s legvégül mind közül a legfélősebb, az ember is az éj-istennő elé állt.

Kecakó, a fény istene odaveszett a tűzben, és Ipoka is csak alig élte túl. Hosszú ideig figyelte tehetetlenül az embereket. Túl gyenge volt már ahhoz, hogy bármit is tehessen ellenük. Az égre csak nagysokára nézett fel, oda, ahol a gyűlöletes negyedik nap világított. Még mindig nem tudta megbocsájtani, hogy letaszították a trónjáról. Legnagyobb meglepetésére odafenn a nap helyett a csillagokat pillantotta meg.
– Kik vagytok? – kérdezte Ipoka.
– Az ég jogos urai – felelték.
– Úgy van, úgy van! – helyeselt Ipoka – No, és mit tesztek, hogy visszakapjátok a naptól?
– Harcolunk! – csilingelt az összes egyszerre.

A négy testvér közül már csak Huzipó, a kék isten maradt az égben. Új napot próbált teremteni, de egymaga nem tudott varázsolni. Gondolt egyet, s egy öl fát hozott a földről, majd tüzet rakott, de kudarcot vallott. Mégsem adta fel. Ezerszer fogott neki, s már ezer apró máglya égett odafenn a felhők felett, de egyik sem volt a korábbi napokhoz fogható. Így születtek Huzipó gyermekei, a csillagok, akik elborították az eget, de halovány fényük nem adott meleget, s a föld élettelen maradt.
Kalihu, a folyók és tavak istennője megszánta Huzipót, és felajánlotta, hogy ha egy nagy máglyát rak, akkor ő hajlandó feláldozni magát, hogy megszülethessen a negyedik nap. Huzipó azon nyomban leereszkedett a földre, s amit csak lelt, mindent felmarkolt. Kezdésnek az égig érő templom romjait vette a hátára, de úgy ítélte meg, hogy az nem elég. Így aztán a szomszédos erdőt is felnyalábolta. Úgy sietett, hogy a fatörzsekkel együtt felkapott egy seregnyi állatot is.

Valamikor régen, messze innen, egy bakarasznyi király országának a túlvégében állt egy üres, kidőlt-bedőlt hombár. A falai régen nem láttak már gabonát, nem is lakta más, csupán néhány rigó. Mégis büszkén mosolygott, megmaradt deszkáit kihúzta, amióta a kicsi Jankó rábízta a titkát.
Apja elhagyta, beteg anyját egyedül ápolta a legény. Hajnalban kelt, kijárt a határba. Szedret szedett, gombát gyűjtött vagy tüzifát, mikor mit talált. Az iskolába csak hébe-hóba tévedt be. Így aztán, ő még egy sorral sem végzett, amíg a többiek teleírtak egy oldalt. Csúfolták is érte eleget, mígnem egyszer megfogadta, hogy többet nem ül be a padba.
Attól fogva minden napját a hombárban kezdte. A száraz törek közül húzta ki kincsét, a rozsdás kalapácsot. Felemelte egyszer, kétszer, százszor a súlyos vasat, de le sosem csapott vele, nem volt mire.

Valamikor régen a sétáló szigetek egyikén született egy soha nem látott madár. Tolla zöld csillagokkal borította be az eget. A lápi vizeket kettő helyett húsz lábbal gázolta. Mégsem járt a csodájára a sziget egyetlen lakója sem. Gyűlölték, amiért más volt. Indák erdejével fonták körbe, amíg már moccani sem tudott. Mégsem adta fel, szüntelenül tépte-szaggatta a köteleket. Megfogadta, ha egyszer kiszabadul, a nap udvaráig meg sem áll.
Valahányszor letört egy ágat börtöne falából, ő maga is megrázkódott, s zöld tollaiból néhány a földre esett.
Nem baj, maradt még elég – gondolta.

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen túl, de még az Óperenciás-tengeren is túl élt egy pattanásos óriás. Ha akarta, egy nap alatt körbejárta a világot, s ha elfáradt, zsebre vágta a napot, hogy aludhasson. De a pattanásaival nem boldogult. Viszkettek, és sosem múltak el.
Történt egyszer, hogy egy kismadár pihent meg az óriás homlokán. Kősziklának nézte, és persze az óriás nem volt rest, elkapta. Csivitelt és rimánkodott a kismadár.
– Kegyelmezz, és én segítek neked – mondta.
– Te, nekem? – kérdezte az óriás, és felnevetett.
– Ha eltévedsz, én föléd szállok és haza vezetlek – ígérte a kismadár.
– Sohasem tévedek el, óriás vagyok.
– Ha egyszer éhezel, viszek neked magokat – ígérte a kismadár.
– Amit te egy esztendő alatt gyűjtenél össze, az nekem fél fogamra se lenne elég.
– Ha beteg leszel, meggyógyítalak – ígérte a kismadár.

Ipoka hiába küldte a sötét lelkek hadát testvérére eközben a földön, Kecakó mégis sikerrel járt. Agyagból gyúrt eszes teremtményei életre keltek, és az emberek harmadszorra is benépesítették a földet. De ezúttal Kecakó kevesebb értelmet csöpögtetett az elméjükbe, hogy leperegjen róluk Ipoka számtalan hazugsága.
Így is történt, a fekete isten hiába próbált az emberek közelébe férkőzni, észre sem vették. Keresztülnéztek rajta, és még a hangját sem hallották meg. Nem volt mit tennie, visszahúzódott a barlangjába, és várt.
Az egyetlen kapcsolat ég és föld, emberek és istenek között Kecakó maradt, aki lent ragadt a földön. Testvérei már nem fogadták vissza az égbe, pedig mindent megtett, hogy újra ő lehessen a fény istene.

Valamikor régen, a vashegy lábánál élt egy szentéletű herceg. Nem mulatozott apja udvarában a többi ifjúval, helyette naphosszat böjtölt, és mindenféle módon sanyargatta magát. Se az apja, se az anyja nem értette az okát, hiszen mindene megvolt, amit halandó ember kívánhatott, mégis úgy töltötte a napjait, mint egy ágrólszakadt koldus.
Egyetlen szenvedélye maradt, a vadászat. S amikor meghallotta, hogy a királyi vadászaton egy csodaszép szarvast láttak a hajtók, egymaga indult útnak, hogy megkeresse, és hazavigye a trófeáját.
Egyedül a vashegy lábánál találni olyan sűrű, fekete erdőt, mint amibe a herceg bevetette magát a szarvas után. A fák között örök sötétség honolt, a herceg nem is a szemére hagyatkozott, a szíve hangját követte. Lába alatt nem reccsent ág, s egyre közelebbről hallotta a szarvas neszeit, mígnem egyszer csak egy patak partjára ért. A szarvas éppen a vízre hajolt, nem vette észre a herceget, aki már az íját feszítette.
Egyetlen hang nélkül csuklott össze a vad, s a herceg ott maradt dolga végezetlenül, kezében az íjjal és nyílvesszővel. A patakba zuhant szarvas mellé futott, még meg is döfte a vadat, de az nem mozdult, meghalt. Nem gyászolta a herceg, ordítani lett volna kedve. De megcsapta a patak vízének édes illata, és ő is lehajolt. Kortyolt egyet, s nevethetnékje támadt. Kortyolt kettőt, s már hadonászott. Kortyolt egy utolsót, és táncra kerekedett.
Méreg – gondolta.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy szénfekete holló, aki megtanult a kapuk nyelvén beszélni. Nyikorgott, mint a rozsdás vasajtó. Csattant, akár a lakat, és recsegett, ahogy csak a beszorult fiókok szoktak. Csivitelt, trillázott és fütyörészett a többi madár, de olyat, mint ő, egyik sem tudott.
Attól fogva peckesen járt Trigu, a kis holló, és még fel is cicomázta magát. Két sárga virágszirmot biggyesztett a feje búbjára. Az ajtók és kapuk mind megadták neki a tiszteletet, és előre köszöntek. Egy barna garázskapu megnyikordult, mire Trigu kieresztette reszelős hangját. A huzat bevágott egy kertkaput, az nagyot döndült, és cserébe Trigu csattant, mint két vasdarab.
Ő volt minden ajtók hollókirálya, de a madarak kinevették. A pimasz szajkók csúfolták, a varjak megtépázták, ha csak a közelükbe szállt. Így aztán Trigu, a sárgaszirmos holló elbujdosott. Egy apró kalitkában húzta meg magát, és várt. Azt remélte, hogy előbb-utóbb a többi madár is elismeri a királyságát. De alig tette be a lábát új otthonába, egy szőrős kéz rázárta az ajtót.
Nem repült többet, és rácsos börtönéből még az eget sem látta. Két barátja maradt csupán, két vassal kivert, deszkákból ácsolt kertkapu, ők beszélgettek vele. Ha az egyik kitárult, Trigu megnyikordult. Így teltek a napjai, mígnem egyszer csak új hangra lett figyelmes.
Sur, sur – mormolta a kövezet.

A második nap kihunyt, s a földet borító forró sivatag egykettőre fagyos, sötét rémálommá változott. Ipoka fekete lélekdarabjai kimerészkedtek a barlangból, és egyenként levadászták a majmokat. Kecakó már nem törődött bukott teremtményeivel, azon igyekezett, hogy újakat teremtsen, de ami napként egyetlen intésére sikerült, ahhoz most az összes ereje sem volt elég. Körbe-körbe táncolt a sivatag közepén, éppen Omete alatt, de nem történt semmi, s Ipoka szellemei apránként ellopták a maradék fényét.
Totek és Huzipó maga mellé rendelte Oyát az eső istennőt, Kalihut a folyók istennőjét, és Kecakó segítőjét, Ehekát a szél istent. Öten kántáltak, énekeltek és fohászkodtak, de valahányszor össze akarták érinteni a homlokukat, szél támadt, és szétfújta az addig teremtett varázslatot. Végül Ehekát elűzték, s négyen teremtették meg a harmadik tűzgolyót, de sem Toteknek, sem Huzipónak nem akaródzott feláldoznia magát, miután látták, hogyan járt két bátyjuk. Végül úgy döntöttek, hogy új isteneket teremtenek, s majd közülük választják ki a következő napot. A tűzgolyó mellől nem tágítottak, azt táncolták körbe. Huzipó néma maradt, de Totek hangosan kántált, és testét lángok borították. Oya és Kalihu lehelt köré párát. A tűzgolyó felett kavargó felhőből nagysokára egy apró, aranyszínű bimbó hullott alá, éppen Oya ölébe. Az eső istennő két kezébe fogta, úgy babusgatta, amíg a virág kipattant, és Oyára nevetett az újszülött kukorica istennő, Csimekó. A bájos teremtményt az összes isten megcsodálta, s közben észre sem vették, hogy a felhőből egy második termés is aláhullott. Mire felvették a földről már megbarnult, azt hitték nincs is benne élet. Totek félre akarta dobni, de Oya nem engedte, azt is a tenyerébe vette, s addig-addig énekelt neki, amíg a kemény, barna burok felpattant, és előbújt Eku, a kakaó isten.

A nagy forróság felégette a fenyőerdőket, s a száraz pusztaságot ellepték az Agavé kaktuszok.
– Fenyőmag nélkül éhen vesznek a teremtményeid – figyelmeztette Huzipó a napot.
– Majd jól laknak az ajándékommal – válaszolta Kecakó.
Így is lett, az emberek a nagy szárazságot az Agavé kaktusz nedvével élték túl, de már nem énekeltek. Szólamvezetőjük Oya, az eső istennő elhallgatott. A második nap gyermekei a forróság elől barlangokba húzódtak, s ha mégis kimerészkedtek, akkor borús arccal bolyongtak a sivatagban. Mígnem egyszer aztán ráleltek a fekete tükrök barlangjára, ahol Ipoka várta őket. Teste már rég odaveszett, de a lelke ezerszeresen megsokszorozódva vette körül a barlangjába tévedőket.
– Lélektükrök – súgta Ipoka.

Totek és Huzipó úgy reszketett, mint a nyárfalevél, amikor Kecakó, a nap pusztító megállt előttük.
– Másodszorra sikerül – mondta Kecakó.
Intett, mire két testvére összeérintette vele a homlokát, de semmi sem történt.
– Négy isten kell a napidéző varázslathoz. Ha Ipokát visszahívnánk… – kezdte Huzipó.
– Ipoka nem isten többé, ő elbukott! – csattant fel Kecakó.
A háttérben ácsorgó eső istennőre mutatott, és felkiáltott.
– Gyere ide!
Oya engedelmeskedett, s amikor mind a négyen összeérintették a homlokukat, abban a pillanatban egy izzó tűzgömb jelent meg a fejük felett.

Csakhamar összefüggő tölgyerdő borította el a földet. A fák gyökere puhára morzsolta a világot alkotó holt teremtmény rideg testét, és lombjaik szinte az égig értek. Az istenek tátott szájjal bámulták a csodát. – Újra él – suttogta Huzipó. Oya az istenek színe elé...

Az ősóceánt uraló hatalmas szörnyeteg elpusztult ugyan, de az istenek hiába formáltak a testéből új világot, az rideg maradt.
– Hogyan hozzuk vissza teremtményünk testébe az életet? – kérdezte Kecakó, a fény istene.
– Ki kell engesztelnünk – felelte Huzipó, a kék isten.
– Hogyan?
– Feláldozta magát az új világért, ennél kevesebbet mi sem tehetünk. Áldozat nélkül soha nem fog visszatérni belé az élet – mondta Ipoka. – A jobb lábam már odavan, átadom magam egészen. Én leszek a nap, ami a sötét, élettelen földnek világosságot ad.
– Te, a sötétség istene? – kérdezte Kecakó. – Ha valaki erre a tisztségre született, akkor az én vagyok, a fény istene.

Kezdetben nem volt semmi, mígnem egyszer csak a fénytelen, tátongó üresség kavarogni kezdett. Omete, a világegyetem istene megteremtette önmagát. Egyszerre volt ő a mozdulatlan mindenség és a kavargó áradat. Hosszú időn át készülődött, végül felsóhajtott, és megszülte első gyermekét, Ipokát, az éjszakát. Ő lett a sötétség ura, s azon nyomban szülője szolgálatába állt. Ometére borította a sötétséget, mint puha takarót. A teremtő köszönettel fogadta, és együtt szőtték tovább a varázslatot, amíg Kecakó a fény istene felragyogott. Azután a két testvér együtt segédkezett Ometének, s hamarosan még két isten jelent meg a teremtő oldalán. Totek jöttével vörösre, Huzipo kékre festette a körülöttük kavargó világfolyamot. Omete maga elé állította az éjszaka sötét istenét, Ipokát, maga mögé a kék istent, a jobbjára a fehéret és a bal oldalára a vöröset. Így hozott rendet a világba, s ő maga többet nem mozdult, négy gyermekére bízta a folytatást.

Eketi egy körtefán szunyókált a déli melegben, amikor a kutyaugatás felébresztette.
– Celofán. Celi, ide hozzám! – rikkantotta el magát, és a hang irányában röppent.
Rögtön felismerte a kutyájuk hangját. Imádott a puha bundájába túrni a kis csöppségnek. Celofán, a kutyájuk még a húgánál is kisebb volt. Sőt még a macskájuknál is.
– Gyere ide kicsikém – gügyögte Eketi, de egy hang sem jött ki a torkán.
„Lepke vagyok, nem tudok beszélni” – gondolta.

Nyöszörgésre ébredt Eketi, a lepkelány. Egy gülüszemű sáska jajgatott a fűben.
– Miért? Miért? – hajtogatta.
Eketi nyújtózott, szárnyait megrázta, és a sopánkodó fölé röppent.
– Mi történt? – kérdezte a lepkelány.
– Ki beszél? – forgatta körbe a fejét a sáska.
– Eketi.
– Jaj, Eketi. Nagy az én bánatom. Meghalt a férjem. Nézd, itt hever mellettem.
Eketi lejjebb ereszkedett, mire a sáska asszonyság magához rántotta kampós karjával.
– Mit csinálsz? – kérdezte Eketi.
– Reggelizek – jött a felelet.

A poloska esküvő még javában tartott, amikor az éjszaka közepén elzúgott a fejük felett egy nagy, zömök bogár.
– Friss tehénlepény az alsó úton – dörmögte.
Ahogy azt kimondta, tíz másik kerekhátú bogár hagyta ott az esküvőt, és repült utána.
– Hova mennek? – kérdezte Eketi.
– Hagyd, ganajtúrók – válaszolta az egyik poloska.
Eketi mégis utánuk repült. Kíváncsi volt, hogy miért hagyják félbe a mulatságot egy tehénszar miatt. Ásítozva követte a rajt, ilyen sokáig még soha nem maradt ébren. Ahogy eltávolodtak a réttől, már nem hallatszott az ünneplők zümmögése, csend lett. Eketi véletlenül felpillantott az égre, és abban a pillanatban eltátotta a száját. Az égen ezer csillag ragyogott, és középen egy fehér csillagkígyó tekergett.
– A tejút – motyogta Eketi.

Morba, az agancsos óriás az erdő mélyén lakott egy kis faházban a feleségével, Mirnixel a boszorkánnyal és lányukkal Nikával. Morba sokkal később ébredt, mit ahogy szokott, de így is megelőzte a többieket. A patakhoz indult volna friss vízért, de még a házból sem...

Nagy zenebonára ébredt Eketi. A legnagyobb poloska fia készült házasodni. Ünneplő ruhát húzott az összes zöldhátú bogár. Piros-fekete csíkos mellényben köröztek a rét felett, amit a bodobácsoktól kölcsönöztek, és egyre csak azt kiáltozták, hogy gyertek-gyertek! Hiszen jött is a sok muslinca és tücsök, de a hangoskodást más is meghallotta. Eketi éppen a szülőknek gratulált, amikor elkiáltotta magát egy pipaszár lábú szöcske.
– Szitakötők!

A rét szélén kiégett a fű. Kopasz, halványsárga volt a domboldal. A lepkelány messziről észrevette a zöld poloskákat. Melléjük repült és bemutatkozott.
– Eketi vagyok.
– Nohát, ezt a nevet honnan kaptad? – kérdezte a legnagyobb poloska.
– Anyámtól – felelte Eketi.
– Hiszen őt nem is ismerted. Kis hernyóként kezdted – mondta egy másik poloska.
– A házban laktam, a rét másik végében. Lány voltam, aztán lepkévé változtam – motyogta Eketi.
– Ilyen csodát! – kiáltott fel az egyik poloska. – Bodo bácsi, Bodo néni. Ide-ide. Embergyerek!

Eketi még soha életében nem látott ilyen csodát. A kövek között egy szürke kötél tekergett. – Kétszínű alak. Nem csak a nyelve kétágú, de még a homlokára festett sas is kétfejű – percegte egy kabóca, de Eketi ügyet sem vetett rá. Egészen közel repült a kígyóhoz, és...

Kora reggel kelt szárnyra Eketi a lepkelány, amikor még ködöt pipált a hegy. A szöcskék hallgattak, csak egy árva galamb búgott odalenn a völgyben a házak fölött himbálódzó villanyvezetéken. A nedves, friss fűszag elnyomta a levendula illatát és Eketi éhesen keringett a rét felett, nem lelte a reggelijét, míg végül kénytelen-kelletlen megpihent az egyik diófa ágán. El is bóbiskolt egy kicsit, s arra riadt, hogy megfordult a szél, és a szappanfű csiklandós illata veszi körül.

Akármilyen éhes is volt Eketi, amikor arra gondolt, hogy virágport fog reggelizni, elcsodálkozott. Hiszen mielőtt lepkévé változott mindig kakaót reggelizett, de most el sem tudta képzelni, hogy azt a barna löttyöt issza. Kiöltötte a nyelvét és felnevetett. Olyan hosszúra kit tudta nyújtani, hogy a húga is megirigyelte volna. A következő pillanatban már sírt. A húgára gondolt, akivel tegnap összeveszett. A nyelvét öltötte rá a kicsi, és Eketi azt kívánta, hogy bárcsak soha többet ne látná. Most hiányzott, nagyon is. Virágillatot sodort felé a szél, és akaratlanul is kinyújtotta a nyelvét.

A bolondos nyári szél felkapta Eketit, a kis narancssárga lepkét, de hamar cserben hagyta. Vihar közeledett, és a súlyos, fekete felhők mélyre ereszkedtek. Eketi nem talált máshol menedéket, csak a föld alatt egy öklömnyi barlangban. Egész éjjel zuhogott, és a kis lepkelány vacogva hallgatta a feje felett kopogó cseppek zaját. Bánta már, hogy otthagyta anyját és a kishúgát. De amikor a mostohaapjára gondolt, megrázta magát, és azt suttogta, hogy ugyan mit neki egy kis vihar, hiszen ő itt nőtt fel a hegyvidéken, ahol télen-nyáron esik. Szerencséjére a vakondtúrást, amiben megbújt, nem találta meg az égből szakadó áradat, és Eketi lassan elszenderedett.

Valamikor régen, fenn a hegyvidéken Eketi, a barna fürtös kisleány a rossz sorsán kesergett. Még meg sem született, amikor az apja odaveszett a háborúban. Az anyja három éve elhagyta a gyászt, és már a második férjének szült lányát babusgatta. Eketi mosott, főzött, takarított pedig alig volt még csak nyolc. De hiába igyekezett, a mostohaapja görbe szemmel nézte, amióta csak először betette a lábát a házba. Húgát, a saját édeslányát kényeztette, az egyenes hajú, gödröcskés orcájú Mirát. Nem csoda, hogy Eketi gyűlölte a saját göndör fürtjeit, különösen akkor, amikor mosogatott, és a szeme elé tolakodott egy barna tincs.
Egyszer aztán elhatározta, hogy rövidje vágja a haját. Azt gondolta, hogy észre sem fogják venni, hiszen egy cseppet sem törődnek vele.