Novella

Bence vigyorogva vezetett körbe a pincéjében. Piros, kék és fekete szivacslabdákat ragasztott a szűk járat falára, de még a boltíves mennyezetre is.
– Téliesítettem – mondta.
Nem szóltam, a saját pincém jutott az eszembe. Lúdtoll lepte a falat, de nem ért össze a hófehér igyekezet. Lefogadom, ha jön a hideg, majd Bencére gondolok, és irigykedek. Tavasz volt, de már előre megkeseredett a szám íze. Kibújtam a szűk lyukon át, vissza se néztem, Bencétől el se köszöntem.

Ervin a tömött, vörös szakállába túrt, s azt motyogta, hogy “többet nem”. Századszorra is megfogadta, hogy nem érinti meg a billentyűzetet. Bakancsot húz, és kirándulni indul. Süt a nap, és a madarak szünet nélkül csacsognak. Vett egy nagy levegőt, és felpattant. A...

Peti szeretett hallgatódzni. A lépcsőforduló alá, a dobozok mögé bújt, vagy a konyhaajtó mögé lapult, aztán várt. Az apja öblös hangját még az emeletről is jól lehetett hallani, de az anyja cincogott. Ha ő beszélt, Peti oldalra fordította a fejét, hegyezte a fülét.
A kanapé alatt feküdt éppen, amikor megtudta, hogy nem lesz több palacsinta. Meghalt a nagymama. Peti nem sírt, csak reszketett. Fölötte, a kanapén az anyja zokogott eleget. S ha mégis kapott levegőt, azt kérdezte újra meg újra, hogy hova szállt belőle az élet, miért hűlt ki a teste, hiszen tegnap még nevetett. De az apja nem válaszolt, pedig ő mindig mindent tudott.

Valamikor régen egy szokatlan hajó úszott az Óperenciás-tengeren. Széles volt és lapos, de a közepén a kapitány fülkéje az égig ért. Parati, a szakállas, szőrös kezű tengeri medve trónolt odafenn. A világ mindkét végébe ellátott a magasból, de ugyan mi haszna volt belőle? Nem került a szeme elé egyéb, csupán a nagy kékség. S ha vihar kerekedett, a deszka úgy táncolt a lába alatt, hogy belezöldült.
Valahányszor sötét felhők lepték el az eget, megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Miért lettem tengerész, ha rosszul leszek minden alkalommal? – motyogta.

Ha nincs mestered, magadnak kell megtenned az első lépéseket. Ha van, ő segít az elindulásban, de az utadra egyedül lépsz. A vége ködbe vész, de tarts ki. Meglásd, nagy sokára eljön a nap, mikor kitárul előtted a szemnek láthatatlan.

Morba, az agancsos óriás és Mirnix az erdei boszorkány a fák között bújócskázott egy életen át. Morba százszor is megleste a boszorkányt, de a tekintetét kerülte. Mirnix állt az óriás elé, amikor eljött az ideje. Nem szólt, csak jobb tenyerét emelte. Kanalat formált, úgy emelte a fényt, amíg az Morba ujjai közé ért.
Lassan moccant az óriás, helyben járt. A lába nagyot dobbant, s mire lépett, a boszorkány már kétszer körbetáncolta, de közben a kezét nem eresztette le. Őrizte a fényt, ahogy Morba is, de egymást egy pillanatra sem érintették.

Miska két kézzel markolta a vaskorlátot, mégis megcsúszott. Térde az oszlophoz csapódott, de nem érzett fájdalmat. Lerúgta a strandpapucsát, mezítláb biztosabban állt. Csuromvizes, szőke haját a füle mögé igazította.
Miért? Miért? Miért? – kérdezte önmagától újra és újra.
A jobbján egy apró, ráncos férfi öklendezett. Régen kihányt már mindent, amit csak lehetett, de nem tudta abbahagyni. Valahányszor egy hullám mélyére zuhantak, a feje lebicsaklott.
Miska összeszorította a fogát és előre meredt. Nem látott messzire, de legalább azt tudta, hogy mikor zuhannak újra a mélybe.
Szakadt rövidnadrágja zsebébe túrt, előkotorta a hajójegyet, amit alig két órája vett, és rámeredt. Csupán egy pillanatig kapaszkodott egy kézzel, s már a földön szánkázott. A falnak csattant, elvesztette az eszméletét.

– Anya, gyere – súgta Laló, ahogy a kút mellett heverő anyja mellé guggolt. Hozzáért, keze a ruhájához tapadt. A világoszöld szoknya átázott. Anyja ezüstszálakkal átszőtt hosszú, fekete haja szétterült a földön, szeme a szürke, hajnali égre meredt, miközben mindkét...

Meztelen hátú lány, te huncut boszorkány. Testvéred a hajnal, ő fecseg, te hallgatsz. Vetetlen ágyad vár, egyedül botorkálsz. A nyomodban koslat, elkap, ha lemaradsz. Tudd meg szilaj gyerek, a lépcső meredek. Öklöd a vadalma, torkodra forrasztva. Ordíts, suttogj,...

Csak egy krémest evett egész életében.
Gyerek volt még, de nem volt rá mentség.
Az anyját fedezte, pedig az apját is nagyon szerette.
Nem tehetett mást, különben széthullott volna a család.
Nem hazudott, csak hallgatott.
Ahogy mindenki, akit a halál szele megtépázott.

Morba, az agancsos óriás kora hajnal óta az erdőt járta, de ezúttal nem figyelte a madarak énekét vagy a patak csobogását, csak ballagott lehajtott fejjel és hümmögött. Emlékezett. Az elmúlt évet emésztette meg.
Mirnix, az erdei boszorkány kacagása volt az első, ami az eszébe jutott. A mozdulatlan, szürke tél csendjét törte meg egy évvel korábban, amikor Morbával az oldalán táncra perdült. A tavaszt együtt csalták a fák közé, de akármennyit is nevettek, a szíve mélyén Morba rettegett. Nem volt rá semmi oka, de ha lehunyta a szemét, azonnal körbevette a fekete éjszaka, és zuhant megállíthatatlanul. De a tavasz a segítségére sietett.

Sercen a könyvelő tolla, amikor csőrét az első rigó nyitja.
Sorra jegyzi a hangokat, de csak számok maradnak.
A patak zúgása nem több, mint egy hanyag tollvonás.
Az égen pislákoló csillag? Már csak egy maradt.
Így dolgozik az idő, a fáradhatatlan könyvelő.
Hajnal után a reggel következik, s ő csak számlálja a perceket,
amíg hónapokká kerekednek.

Kőhalomnak néztem az út szélén heverő homokszínű sárkányt. Fel sem fogtam, hogy mi történt és már a gyomrában botladoztam. Odalettek a színek. Szürke, formátlan alakok sereglettek körém. Üvölteni akartam, de elzsibbadt az ajkam, aztán lassan az egész testem. Tudtam, hogy tennem kell valamit, vagy a föld elnyel a sárkánnyal együtt. Mozdulni ugyan nem bírtam, de egy cselt kieszeltem.

Három napig tombolt a vihar, s mire elült, már mind a négyen farkaséhesek voltunk. Akármilyen kicsi porciókat is osztott Onik, egy napja kifogytunk a heringből. A szél még erősen fújt, de már tiszta volt az ég, és tudtam, hogy indulni kell. Sántikálva jártam körbe a szánt. Egy hete bicsaklott ki a bokám, régen ennyi idő alatt helyrejött. Mégsem törődtem vele, muszáj volt halat fogni vagy nyulat lőni. A fiam lépett ki a kunyhóból bottal, hálóval és lékvágóval a vállán.

Az éjszaka közepén szálltunk a csónakba, még a kakasok is aludtak. A két másik férfi összeragadt szemmel kuporgott az apró lélekvesztőben, rájuk vártunk az indulással. Engem nem kellett ébreszteni, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Üzenet érkezett éppen lefekvés előtt a telefonomra. Elfogyott a pénzem. Talán két hétre lesz elég a maradék. Ha összehúzom magam, és keveset eszem, azt is olcsó helyen, akkor négy hétig is kitarthat, de ennyi, többre nem telik.

Csak egy tejért ugrott be hazafelé a boltba, és arra már nem is emlékezett, hogy a hosszú, szűk sorok között a kicsi, kerek, kézbe simuló bonbont hol találta. El nem engedte volna a világ minden kincséért, úgy szorította, hogy közben már félig meg is olvadt. Tudta, hogy nem szabad. Tilos, mondogatta magában, elhízok, és akkor már majd meg sem ölel. A sor végére ért, de tejet még mindig nem talált, vagy elfogyott, pedig sohasem szokott, vagy átrendezték az egész boltot. Balra fordult, és ment tovább, az egyre magasabb polcok között. Vajon született-e akkora ember, aki a legfelsőt eléri? Nem, biztos, hogy nem, döntötte el a fejét ingatva, s ahogy megfordult, megakadt a szeme az egyik férfin, aki pont úgy nézett ki, mint a rég elhunyt apja. Az mutatóujját éppen úgy emelte és rázta a sor végén álló öreg, ahogy az apja, amikor rosszat tett. A bonbont a háta mögé rejtette, és hátrálni kezdett. A férfi utána eredt, s ő már futott. Egy lámpabúra csilingelt a feje felett, aztán pattant egy nagyot, és kialudt. Rossz jel, gondolta, s még gyorsabban szedte a lábát, hogy a félhomályos sorból kiérjen, az apjára hasonlító férfival a nyomában.