Csak egy krémest evett egész életében.
Gyerek volt még, de nem volt rá mentség.
Az anyját fedezte, pedig az apját is nagyon szerette.
Nem tehetett mást, különben széthullott volna a család.
Nem hazudott, csak hallgatott.
Ahogy mindenki, akit a halál szele megtépázott.
Apám, apám, apuskám, mondogatta valahányszor meglátta.
Ahogy az asztalosmunkát éjszakánként a konyhában csinálta.
De az igazság a torkán akadt, mint a krémesből az utolsó falat.
Hetven éven át nem evett azután se süteményt, se tortát.
Megsütötte, ha kellett, bár a hányinger kerülgette.
Bocsáss meg, suttogta amíg a tésztát gyúrta.
És az apja megsegítette, hogy kibírja a terhet.
Nem liszt szállt a levegőben, hanem fűrészpor.
Nem tésztát gyúrt, hanem fát csiszolt.
Torta helyett, egy fiókos szekrényre emlékezett.
Éjjel-nappal vezekelt, mígnem két csigolyája odalett.
Ha az anyjára nézett, mosolygott, de megbocsájtani nem tudott.
Amiért megcsalta az apját, és rásózta a titkát.
