Kecakó, a fény istene odaveszett a tűzben, és Ipoka is csak alig élte túl. Hosszú ideig figyelte tehetetlenül az embereket. Túl gyenge volt már ahhoz, hogy bármit is tehessen ellenük. Az égre csak nagysokára nézett fel, oda, ahol a gyűlöletes negyedik nap világított. Még mindig nem tudta megbocsájtani, hogy letaszították a trónjáról. Legnagyobb meglepetésére odafenn a nap helyett a csillagokat pillantotta meg.
– Kik vagytok? – kérdezte Ipoka.
– Az ég jogos urai – felelték.
– Úgy van, úgy van! – helyeselt Ipoka – No, és mit tesztek, hogy visszakapjátok a naptól?
– Harcolunk! – csilingelt az összes egyszerre.
– Igen, azt kívánja a becsület, helyesen feleltetek. Én is azt tettem, de nem mentem vele semmire. Ha egyenes úton jártok, soha nem kapjátok vissza a birodalmatokat, de én segíthetek.
– Hogyan?
– Szabadítsatok ki innen a földről, ebből a börtönből, és én elpusztítom nektek a napot – felelte Ipoka.
– Mit kérsz cserébe?
– Semmit, nekem elég az, hogy ti bosszút állhatok.
Az égbolt zsenge népe hallgatott a szavára, és egyik a másik után rohamozta meg a földet. Hullócsillagok lepték el az eget. Rengeteg odaveszett, míg végül az egyik magával tudta ragadni Ipoka szellemét, s felröpítette a tizenharmadik mennyországba, oda, ahol a nap lakott. Észrevétlen kúszott be Oya fülébe, s attól fogva egyre csak azt ismételgette, hogy nem szereti eléggé a népét.
Oyát a kétség gyötörte, s hiába éltek az emberek boldogan a földön, ő egyre inkább úgy hitte, hogy szenvednek. Zokogva vallotta meg bánatát testvérének, a holdnak. Kalihu először kinevette, de amikor rádöbbent, hogy Oya nem tréfál, akkor a földre mutatott, és táncot járt, éppen úgy, ahogy odalenn az emberek, de sehogy sem tudta megvigasztalni a testvérét.
Oya könnyei szökőárként zúdultak a földre, s az emberek halakká változtak, hogy túléljék a csapást. Bánatában Oya egyre csak sorvadt, míg végül a negyedik nap fénye is kialudt, és a föld újra sötétségbe borult. A csillagok visszahódították az eget, és bilincsbe verték a holdat, aki attól fogva csak sápadtan pislákolt.
