Peti szeretett hallgatódzni. A lépcsőforduló alá, a dobozok mögé bújt, vagy a konyhaajtó mögé lapult, aztán várt. Az apja öblös hangját még az emeletről is jól lehetett hallani, de az anyja cincogott. Ha ő beszélt, Peti oldalra fordította a fejét, hegyezte a fülét.
A kanapé alatt feküdt éppen, amikor megtudta, hogy nem lesz több palacsinta. Meghalt a nagymama. Peti nem sírt, csak reszketett. Fölötte, a kanapén az anyja zokogott eleget. S ha mégis kapott levegőt, azt kérdezte újra meg újra, hogy hova szállt belőle az élet, miért hűlt ki a teste, hiszen tegnap még nevetett. De az apja nem válaszolt, pedig ő mindig mindent tudott.
Azon az éjjelen Petit körbevették az árnyak, pedig a szülei égve hagyták a kislámpát. Mi maradt a nagymamából, ha már nincs benne élet? Vajon a lakása üres? Vagy a nagymama még ott lakik, csak az élet költözött máshova? Az jutott az eszébe, amikor az anyja egyszer azt mondta, hogy ebben az ételben nincs élet, és nem vette meg neki a pilóta kekszet.
– Anya, anya! – üvöltött fel Peti.
Az anyja, a mindig mosolygós, derékig barna hajú anyja rontott be a szobába, de már akkor lefelé görbült a szája.
– A nagymamát is visszarakják a polcra, ahogy a kekszet? – kérdezte Peti.
Az anyja nem válaszolt. Átölelte, és zokogott.
Petinek egyedül kellett kiderítenie, hogy mi az élet. Másnap kért, és kapott pilótát. Nem falta, figyelt, amikor harapta.
„Nincs benne élet” – gondolta.
Attól fogva már tudta, hogy milyen az íze a halálnak. Az apja elmagyarázta, hogy akiben nincs élet, az meghalt, s nem rakják vissza a polcra, eltemetik egy koporsóban.
Az anyja a diófát ölelte. Az apja azt mondta, hogy gyászol, de Peti nem értette, csak azt tudta, hogy az anyja is az életet keresi. A nagymama életét, ami elveszett.
Peti is megölelte a diófát, kemény volt és nedves, aznap sokat esett. Aztán a garázsba rohant, és leborította a falnak támasztott tűzifát. Végigtapogatta egyesével az összeset. Az életet kereste, a nagymamát. De az apja azt mondta, hogy a kivágott fában már nincs élet. Peti visszaszaladt a diófához, de hiába szorongatta, ugyanolyan hideg volt és kemény, mint a garázsban szétszórt tűzifa. Csak a diófa nedves volt.
„Az élet nedves” – gondolta.
Az anyja a vacsoránál helyeselt, azt mondta, hogy igen az élet ott van a vízben. Aztán azt is mondta, hogy ott van a madárfüttyben és a virágszirmokban is. A fák levelében, a suttogó szélben, a kotló tyúk begyében, de ott rejtőzik még a tojásban is.
Peti figyelt és figyelt, de közben elvörösödött, s amikor már nem bírta tovább, felüvöltött.
– Akkor a nagymamában miért nincs?
Az anyja elhallgatott, és átölelte. Peti akkor sírta el magát először. Még mindig nem értette, hogy mi az élet, és miért nem süt többé palacsintát a nagymama, de már tudott aludni aznap éjszaka.
