A jaguár isten nem küzdött tovább, elfogadta, amit a kakaó révülete kínált. A fekete semmi közepén felizzott egy vörös fényfolt. Nem volt még rá szava, de a kíváncsiság a közelébe hajtotta.
„Ő lenne a kukorica istennő?” – kérdezte.
– Ez a tűz – válaszolta Ipoka, a jaguár isten fejében lakozó fekete isten.
Kin Ahau belevetette magát a tűzbe, és felkacagott. Forróság járta át a testét. Két karját az égre emelte, s egyre csak nőtt, megállíthatatlanul. A föld eltörpült alatta, amikor kitátotta a száját, és felfalta a tüzet. Attól fogva a testében lobogott láthatatlanul. Csupán a szeme csillogása mutatta, hogy valami megváltozott. Ezerszer erősebbnek érezte magát, és legszívesebben táncra kerekedett volna, de egy hang a fejében megállította.
– Ez nem elég. Bármit is teszel, mindig erősebb lesz nálad – súgta Ipoka.
– Hol van? – kérdezte.
– Láss – felelte a hang a fejében.
Kin Ahau körbefordult, és végre megtalálta Csimekót, a kukorica istennőt. Derékig érő szőke haja megcsiklandozta a jaguár isten orrát, aki nagyot tüsszentett.
– Ki jár itt? – kérdezte Csimekó.
Az emberek egytől-egyig aludtak a barlangban, senki sem felelt. A kukorica istennő is visszadőlt, aludt tovább. Kin Ahau szelleme mellé bújt, át akarta ölelni, de nem tudta. A jaguár isten nyelt egyet, nyelt kettőt, mire végre ki tudta nyögni, hogy „az ellenségem”.
„Nem, nem ő az. Ne mozdulj, csak figyelj.” – felelte a hang a fejében.
Nagy fényesség támadt, Kin Ahau úgy érezte, hogy menten belevakul. A gyomrában lakó tűznél is százszorta erősebb varázslat vette körül. A jaguár isten a fejéhez kapott, és jajgatott.
– Ő a nap – súgta Ipoka.
A jaguár istent körbevették a fekete kövek, és ismét pörögtek. Hányinger kúszott fel a gyomrából egészen a torkáig, és felriadt.
– Láttam – mondta Kin Ahau, amikor magához tért.
– Mit láttál? – kérdezte Eku, a kakaó isten.
– Az csak rám tartozik – felelte Kin Ahau, és magára hagyta az öreget.
