Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy szénfekete holló, aki megtanult a kapuk nyelvén beszélni. Nyikorgott, mint a rozsdás vasajtó. Csattant, akár a lakat, és recsegett, ahogy csak a beszorult fiókok szoktak. Csivitelt, trillázott és fütyörészett a többi madár, de olyat, mint ő, egyik sem tudott.
Attól fogva peckesen járt Trigu, a kis holló, és még fel is cicomázta magát. Két sárga virágszirmot biggyesztett a feje búbjára. Az ajtók és kapuk mind megadták neki a tiszteletet, és előre köszöntek. Egy barna garázskapu megnyikordult, mire Trigu kieresztette reszelős hangját. A huzat bevágott egy kertkaput, az nagyot döndült, és cserébe Trigu csattant, mint két vasdarab.
Ő volt minden ajtók hollókirálya, de a madarak kinevették. A pimasz szajkók csúfolták, a varjak megtépázták, ha csak a közelükbe szállt. Így aztán Trigu, a sárgaszirmos holló elbujdosott. Egy apró kalitkában húzta meg magát, és várt. Azt remélte, hogy előbb-utóbb a többi madár is elismeri a királyságát. De alig tette be a lábát új otthonába, egy szőrős kéz rázárta az ajtót.
Nem repült többet, és rácsos börtönéből még az eget sem látta. Két barátja maradt csupán, két vassal kivert, deszkákból ácsolt kertkapu, ők beszélgettek vele. Ha az egyik kitárult, Trigu megnyikordult. Így teltek a napjai, mígnem egyszer csak új hangra lett figyelmes.
Sur, sur – mormolta a kövezet.
Trigu körbetekerte a nyakát, ahogy csak ő tudta, mégsem látott senkit.
Sur, sur – sziszegték a levelek.
A kis holló átugrott a kalitka másik végébe, de az sem segített, üres volt az udvar.
Sur, sur – mordult fel az utcai kapu, és kinyílt.
Egy hórihorgas idegen érkezett. A szeme úgy csillogott, akár két gyémántgomb, és az orra éppen olyan hegyes volt, mint a kis holló csőre.
Sur, sur – zümmögött, ahogy fekete kabátja széle a földet söpörte.
Trigu nem látott mást, csak a sárga sálat a nyakán. Föl és le libbent a két vége, ahogy az idegen lépett. Ugyanúgy, mint Trigu két fonnyadt szirma, amit azóta sem húzott ki a tollából.
Az idegen a belső kapuhoz ért, kezét a kilincsre tette, mire Trigu felnyikordult. Megdermedt a fekete kabát. Körbefordult az idegen, és a kis hollóra hunyorított. Trigu néma maradt. A férfi megrántotta a vállát, újra megfogta a kilincset, de mielőtt lenyomhatta volna, Trigu másodszorra is megreccsent. Az idegen felnevetett, és a kalitkához lépett.
– Ki vagy? – kérdezte.
Trigu nem felelt, csak a csőrét verte a kalitka ajtajához. Az idegen hátrasöpörte a sárga sálját, és közel hajolt.
– Szabadulnál? Ha megmondod, hogy ki vagy, kieresztelek – súgta.
Trigu teleszívta a tüdejét, felborzolta a tollát, és egy akkorát nyikordult, mint még soha senki más.
– Ezt már tudom, de ennyi nem elég – válaszolta a férfi.
A kis holló meglengette a vasrácsot, körbetáncolta szűk börtönét, és végül kibökte: – Trigu.
– És még?
– A kapuk királya – lehelte alig hallhatóan Trigu.
– Na, ugye – mondta az idegen, és kinyitotta a kalitka ajtaját.
Trigu azon nyomban kiröppent, és a felhők tetejéig meg sem állt. Azóta is fenn lakik az égben a kapuk királya. Hozzá imádkoznak, neki nyikorognak az ajtók, fiókok és vaspántok.
