Valamikor régen, a vashegy lábánál élt egy szentéletű herceg. Nem mulatozott apja udvarában a többi ifjúval, helyette naphosszat böjtölt, és mindenféle módon sanyargatta magát. Se az apja, se az anyja nem értette az okát, hiszen mindene megvolt, amit halandó ember kívánhatott, mégis úgy töltötte a napjait, mint egy ágrólszakadt koldus.
Egyetlen szenvedélye maradt, a vadászat. S amikor meghallotta, hogy a királyi vadászaton egy csodaszép szarvast láttak a hajtók, egymaga indult útnak, hogy megkeresse, és hazavigye a trófeáját.
Egyedül a vashegy lábánál találni olyan sűrű, fekete erdőt, mint amibe a herceg bevetette magát a szarvas után. A fák között örök sötétség honolt, a herceg nem is a szemére hagyatkozott, a szíve hangját követte. Lába alatt nem reccsent ág, s egyre közelebbről hallotta a szarvas neszeit, mígnem egyszer csak egy patak partjára ért. A szarvas éppen a vízre hajolt, nem vette észre a herceget, aki már az íját feszítette.
Egyetlen hang nélkül csuklott össze a vad, s a herceg ott maradt dolga végezetlenül, kezében az íjjal és nyílvesszővel. A patakba zuhant szarvas mellé futott, még meg is döfte a vadat, de az nem mozdult, meghalt. Nem gyászolta a herceg, ordítani lett volna kedve. De megcsapta a patak vízének édes illata, és ő is lehajolt. Kortyolt egyet, s nevethetnékje támadt. Kortyolt kettőt, s már hadonászott. Kortyolt egy utolsót, és táncra kerekedett.
Méreg – gondolta.
Öklendezett, hányt, hogy megszabaduljon a patak vizétől. Ömlött a könnye, a szája remegett, de életben maradt, s megfogadta, hogy megbosszulja a szarvas halálát. Többé már nem lopakodott. Lábát a földhöz vágta, hogy az egész erdő beleremegett. Öblös hangját kieresztette, harci dalt énekelt. Így jutott el a tisztásra, a boszorkány kunyhójához.
– Gyere elő méregköpő banya! – ordította.
Egy reszketeg öregasszony lépett ki a kunyhóból egy sudár leányra támaszkodva.
– Megmérgezted a folyót, a halál jár a nyomodban! – vádolta meg fennhangon a herceg.
– Halál nélkül nincs élet – felelte az öregasszony.
– Nem is tagadod? Pusztulj gonosz!
A herceg előrántotta a vadásztőrét, mire az öregasszony átbucskázott a fején, s egyszeriben átváltozott. Ujjai végén hosszabb lett a köröm, mint a tőr. Nyelve a földig ért. A szeme vérben forgott. Száját kitátotta, s az agyarát csattogtatva támadt a hercegre. Bizonyosan felfalta volna az ifjút, de a herceg összeérintette a két tenyerét, s ő is átváltozott. Egy busafejű, kétpúpú óriás termett a hosszúnyelvű boszorkány előtt. Dobbantott az óriás, s a fekete fákról lehullottak a levelek, egyszeriben világosság lett. A boszorkány ellenfele oldalába vájta mind a tíz körmét, de az meg sem kottyant az óriásnak. Tüzet lehelt a kétpúpú szörnyeteg, s vége lett a gonosz vénasszonynak.
Az óriás megrázta magát, s lett, aki volt, a herceg. Ügyet sem vetett a jajveszékelő lányra, aki a nagyanyját siratta. Felkapta az íját, és futott vissza a patakpartra. Úgy volt, ahogy sejtette. Megtört a varázs, feléledt a szarvas. A herceg nyílvesszője célba talált, de a szarvas még csak meg sem rezzent. Másodszor, majd harmadszor is megfeszítette az íját, újra talált, de az mit sem ért.
Nincs több halál – suttogták a fák.
Megroggyant a herceg lába, s a földre roskadt.
– Ugyan, mit ér az élet, ha nem vadászhatok? – mormolta.
Körbenézett, s a homlokához kapott. A szarvas élt, de levél nélkül a fák tengere nem volt már erdő, inkább egy fekete temető.
– Ó, mit tettem? – jajdult fel.
Két kezét imára kulcsolta, s arra kérte az isteneket, hogy legyen úgy, mint régen. Meghallgatták a bátor ifjút, s nagyanyja helyett a sudár leányt tették meg az erdő boszorkányának. Egyetlen intésére rügyek pattantak, s egy csettintésére a szarvas újra ott feküdt holtan.
A herceg elmosolyodott, s arra gondolt, hogy ilyen jó ellenfele még sohasem akadt. Nem érdekelte már a szarvas. A tisztás felé tartott. Most majd újra összeakaszkodhatnak, ő, a kétpúpú óriás és a hosszúnyelvű boszorkány.
