Valamikor régen, falu szélén, folyó partján élt egy szegény asszony. Erdőt-mezőt járta, füveket gyűjtött, azzal gyógyított. Ha valaki megbetegedett, hozzá fordult, s áldotta azután, de a háta mögött, az egész falu boszorkánynak hívta.
Három fiát nevelte a vízparti kunyhóban. Leány volt még, amikor az elsőt szülte, de már deres hajjal engedte útnak.
A legidősebb legény ment-ment, meg sem állt, amíg a szomszéd falu határában egy bojtárra nem akadt. Melléje szegődött, s két hétig terelgette a nyáját. Ám az első naptól fogva szenvedett, ki nem állhatta a birkák szagát, s egy reggel kereket oldott. Ment tovább, mígnem egy városra lelt, ahol a kovács fogadta be inasnak. Három hétig kínlódott a forró katlanban, a füst majd megvakította, végül elege lett, s egy este elköszönt. Ahogy mendegélt, fülébe jutott, hogy a király katonákat toboroz, így aztán a fegyverhordozók közé lépett. Izzadt a napon, a kezét kimarta a vas, de még idejében, eskütétel előtt megszökött. Többet meg sem állt, bejárta az egész világot.
Telt-múlt az idő, s egyszer aztán a középső fiú is elindult szerencsét próbálni. A bojtárnak csak köszönt, ment tovább, egyenesen a kovács mellé szegődött. Ott is maradt, s kitanulta a mesterség minden csínját-bínját, míg aztán ő maga lett a kovács. Párját ritkító szerszámokat készített, híre is ment, s egyszer aztán a király rendelt tőle kardot. Minden tudását összeszedte, és éjt nappalá téve dolgozott. Ahogy elkészült vele, a király elé vitte, az meg úgy elámult, hogy azután soha kezébe sem vette, olyan szép, könnyű és borotvaéles kard volt. A kovácsnak attól fogva felvitte az isten a dolgát, nem készített több ekevasat, csak hercegek és bárók fegyverzetét.
A legkisebb, félnótás testvér otthon maradt. A kunyhó előtt üldögélt, és naphosszat furulyált. Füvet gyűjtött, amikor idős anyja elfáradt. Betakarta, megetette, s legvégül eltemette.
A legidősebb legény éppen a világ végére ért, amikor a könnye eleredt. Megfordult, s azon nyomban hazaindult. A király udvarában bukkant középső öccsére, a kovácsra. Amaz habozás nélkül mellé szegődött és együtt tértek haza. Mire a falu szélére értek, a kunyhó előtt leégett a parázs, rotyogott a bogrács. Várta már őket a félnótás fiú. Összeölelkezett a három testvér. Sírtak, aztán pörköltet ettek.
A legidősebb testvér tette le először a kanalát. Nagyot sóhajtott, s belekezdett.
– Bejártam az egész világot. A Vashegy tetején, megérintettem az eget. Hatalmas sasokat láttam fölötte keringeni. Soha le nem szálltak, még a fészküket is felhőből rakták. Azután körbekerültem erdőt-mezőt, és egy nádból rakott úszó szigeten leltem a legboldogabb emberekre. Szünet nélkül nevettek, még álmukban sem hallgattak el, kuncogtak akkor is. Kilestem a világ összes titkát, de a feneketlen kutat messzire kerültem. Azt mondják, aki abba beleesik, soha földet nem ér, örökké zuhan.
A középső megtörölte a szakállát, s bólintott.
– Kovácsoltam ezer csodát, nem válogattam, elkészítettem, amit kellett, boronát vagy koporsószeget, míg végül a király vett maga mellé. A kardját egy esztendeig edzettem, s egy suhintással levágott vele egy regiment katonát. Mellvértjét három évig kalapáltam, de azt golyó nem fogja, be soha nem horpad.
A legkisebb nem szólt, csak elővette a furulyáját, és belefújt. Mesélt vele a falevelek hangján éneklő szél daláról.
Amikor végzett, nedves ágat dobott a parázsra, s ahogy az lángra kapott, zenélt tovább. Anyjukról szólt a dal, a mosolyáról, utolsó szaváról, füstté vált kezéről, amivel három fiát körülölelte. Mind megkönnyezték.
Nagyot sóhajtott a legidősebb testvér, s így szólt:
– Bármerre is jártam, a csend volt a legjobb barátom. Őt hallgattam, tőle tanultam.
Többet nem is beszéltek, csak újra összeölelkeztek.
