A kukorica istennő nagyot sóhajtott, szőke tincseit megrázta, és kacagva nyelte az esőcseppeket.
– Ki vagyok? – kérdezte.
– Azt csak te tudhatod – felelte az eső istennő.
A kukorica istennő Oyához bújt, és attól fogva örök barátok lettek.
– Hol vagyunk? – kérdezte Csimekó, a kukorica istennő.
– Egy fekete hegy gyomrában, s olyan erős itt a varázs, mint odafenn a legfelső mennyországban.
– Akkor maradjunk. Szeretem a cseppeket, csiklandoznak – duruzsolta Csimekó, és újra felkacagott.
A hegy el akarta űzni a betolakodót, a szikaldarabok tovább záporoztak az eső istennőre. Egy életre kelt, borotvaéles, fekete szikladarab elvétette Oyát, és a kukorica istennő testébe vágott. Csimekó feljajdult, mire Oya felhőbe burkolta, hogy a többi kő ne bánthassa.
– Mennünk kell! – kiálott fel Oya.
Rácsapott a még mindig szundikáló kakaó istenre. Eku dörmögve ébredt. Hajlott hátú öregnek született.
– Hagyjatok aludni – motyogta, és a másik oldalára fordult.
Ott is maradt a hegy gyomrában, csak Csimekó követte Oyát. A fekete kőkések úgy siklottak utánuk, akár egy kutyafalka, újra és újra a bokájukba marva. Csak nagysokára tudták lerázni az első nap, az elátkozott isten, Ipoka megbűvölt köveit, de addigra már Csaak, a vihar isten a nyomukra akadt. Szorult helyzetében Oya gondolt egyet, és Csimekóval együtt leszállt a földre. Mind a ketten emberi alakot öltöttek, és beosontak a legközelebbi barlangba.
Éheztek, fáztak és rettegtek a férfiak és asszonyok, akiket odabenn találtak. Oya egy kis tavat formált a tenyerével a barlang közepén, s attól fogva volt mit inniuk. Csimekó megdörzsölte a bőrét, és kukoricaszemek potyogtak a földre. Azután azt ették az emberek, bár fogalmuk sem volt róla, hogyan került oda az ajándék.
Telt-múlt az idő, és közben a barlang lakói egyre sokasodtak. Vezetőt a két bölcs istennő közül akartak választani, de Oya sietve tovább állt. Tudta, hogy máshol is várják az emberek és állatok. Többet meg sem állt, le nem telepedett sehol, inkább folyókat szült a föld összes hajlatába.
Csimekó, a kukorica istennő megszerette az embereket, velük maradt, sőt elfogadta a tisztséget, ő lett a törzs javasasszonya. Oyának majd megszakadt a szíve, hogy elváltak egymástól, és minden hajnalban meglátogatta.
– Gyere velem – hívogatta.
– Itt a helyem – felelte Csimekó százor, ezerszer.
– Tévedsz, te istennő vagy, s ők emberek – súgták az esőcseppek.
Olyan régóta éltek már barlangokban az emberek, hogy el is felejtették, miért menekültek oda. Nem imádkoztak már többé a jaguár istenhez, hogy kímélje meg az életüket. A láthatatlan kukorica istennőt áldották az édes, aranyszínű kukoricaszemekért.
