Totek és Huzipó úgy reszketett, mint a nyárfalevél, amikor Kecakó, a nap pusztító megállt előttük.
– Másodszorra sikerül – mondta Kecakó.
Intett, mire két testvére összeérintette vele a homlokát, de semmi sem történt.
– Négy isten kell a napidéző varázslathoz. Ha Ipokát visszahívnánk… – kezdte Huzipó.
– Ipoka nem isten többé, ő elbukott! – csattant fel Kecakó.
A háttérben ácsorgó eső istennőre mutatott, és felkiáltott.
– Gyere ide!
Oya engedelmeskedett, s amikor mind a négyen összeérintették a homlokukat, abban a pillanatban egy izzó tűzgömb jelent meg a fejük felett. Kecakó elhajította a bunkót, és fejét felszegve belépett a tűzbe. Egy jajszót sem ejtett, és a teste nem porlott hamuvá, mint Ipokáé, helyette csupán felragyogott, majd eggyé vált a gömbbel. Olyan erővel izzott fel a második nap, hogy a többi isten kénytelen volt eltakarni a szemét. Visszavonultak a tizenkettedik mennyországba, onnan csodálták az új napot, ami a fejük felett a tizenharmadik mennyből világított. Kecakónak, a fény istenének az ereje megsokszorozódott. Egyetlen lángnyelvet küldött a földre, s azzal egy szempillantás alatt megteremtette az emberek második nemzedékét. Kisebbek és sokkalta okosabbak voltak, mint elődjeik. Oya másodszorra is dalra fakadt, és újra megöntözte a domboldalakat, de ezúttal tölgyek helyett fenyők nőttek. Huzipó és Totek összeölelkezett, és megteremtették a folyók és tavak szépséges istennőjét, Kalihut. Attól fogva nővére ajándékát, az esővizet ő gyűjtötte, s osztotta szét az állatok és emberek között.
Kecakó, a nap sem tétlenkedett, benépesítette a világot madarakkal és kígyókkal. Ahogy munkájával végzett, rámosolygott a földet borító zöld hajtásokra. Az emberek tátott szájjal figyelték a csodát, ahogy a szemük láttára nőttek a fenyők az égig. Attól fogva volt ételük, italuk bőven. A fák tobozait gyűjtögették, a fenyőmagot majszolták, és közben Oya esőcseppjeinek dobolását hallgatták. Hamarosan ők is dalra fakadtak, s az ég hangjait utánozva megtanultak beszélni.
Attól fogva Kecakó még fényesebben ragyogott az ég közepén. Bárki is vetette rá a tekintetét, ő megcirógatta, s a fülébe súgta, hogy “lám, megmondtam”. Huzipó és Totek földig hajolt előtte, s a két ifjú istennő is elismerte a hatalmát.
A földet fenyőillat borította be, s az emberek kacagva játszadoztak naphosszat. Egyetlen hangos szó nem hagyta el az ajkukat, soha össze nem tűztek egymással, s az isteneknek megadták a kellő tiszteletet. A hegyeket nem mászták meg, a mennyországot nem közelítették meg úgy, ahogy azt az óriások tették. A legmagasabb hegy lábánál építették fel a templomukat, s ott mutatták be az áldozatot. Első alkalommal minden egyes ember egy marék fenyőmagot szórt az oltárra, de az nem volt elég. A napisten megteremtette Ehekát, a szélistent, és az ő szárnyán érkezett. Az emberek egytől-egyig Kecakó lába elé borultak. A napisten felkapott egy férfit, és magával vitte a tűzbe, hogy a tizenháromfejű földistent kiengesztelje. De nem csak elvett, adott is. Agavé, így hívták attól fogva a növényt, amit a térdeplő emberek előtt hagyott.
Azután Kecakó még fényesebben ragyogott.
– Ó, fényes nap. Kérlek, csillapítsd tüzed. Már hiába énekelek, tekinteted felszárítja az esőcseppeket – kérlelte Oya, az eső istennő.
– Ne félj. Az első nap csúfos kudarca után most kiköszörülöm a csorbát. A föld éled, nézd ajándékomat, az Agavét milyen jól érzi odalenn magát – felelte Kecakó.
