A négy testvér közül már csak Huzipó, a kék isten maradt az égben. Új napot próbált teremteni, de egymaga nem tudott varázsolni. Gondolt egyet, s egy öl fát hozott a földről, majd tüzet rakott, de kudarcot vallott. Mégsem adta fel. Ezerszer fogott neki, s már ezer apró máglya égett odafenn a felhők felett, de egyik sem volt a korábbi napokhoz fogható. Így születtek Huzipó gyermekei, a csillagok, akik elborították az eget, de halovány fényük nem adott meleget, s a föld élettelen maradt.
Kalihu, a folyók és tavak istennője megszánta Huzipót, és felajánlotta, hogy ha egy nagy máglyát rak, akkor ő hajlandó feláldozni magát, hogy megszülethessen a negyedik nap. Huzipó azon nyomban leereszkedett a földre, s amit csak lelt, mindent felmarkolt. Kezdésnek az égig érő templom romjait vette a hátára, de úgy ítélte meg, hogy az nem elég. Így aztán a szomszédos erdőt is felnyalábolta. Úgy sietett, hogy a fatörzsekkel együtt felkapott egy seregnyi állatot is.
Ahogy visszaért a tizenharmadik mennyországba, rögvest munkához látott. Az öles fákat úgy dobálta, akár a gyufaszálakat, és egy akkora máglyát rakott, aminek a fényétől elsápadtak korábbi teremtményei, a csillagok. Szégyenükben rátámadtak a máglyára, de Huzipó az útjukat állta. Jobb híján az állatokat vágta a csillagok képébe, így születtek a csillagjegyek.
Azóta is harcban állnak, s amikor a csillagok kerekednek felül, ellepik felettünk az eget, de amikor Huzipó visszaveri őket, felragyog a nap.
Oya és Kalihu maradt csak a máglya mellett, amíg Huzipó a csillagokkal viaskodott. Kalihu kihúzta magát, felszegte a fejét, és nagy lendülettel elindult a tűz felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és visszafordult. Oya, az eső istennő sétált be helyette a tűzbe, hogy Huzipó örökké tartó küzdelme ne legyen hiábavaló. Ő lett a negyedik nap.
Kalihu erre elszégyellte magát, és a testvére után ugrott, így született egyszerre két fényes égitest, de együtt már feketére égették volna a földet, s Huzipó egy pillanatra hátat fordított a csillagoknak, hogy megakadályozza a katasztrófát, és hirtelenjében felkapta az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt, egy nyulat, azt vágta Kalihu arcába, hogy ne ragyogjon olyan fényesen. Így lett Kalihu a hold, s az arcán azóta is ott feketéllik a nyúl nyoma.
A negyedik nap fénye nem lett se vakító, se halovány. Még ha reggeltől-estig is ragyogott, akkor sem száradt ki a föld, mert a nap körül folyton párafelhő lebegett. Azzal öntözte Oya az újonnan született embereket, akik az ő könnycseppjeiből születtek.
Oya a nap, Kalihuval a holddal együtt uralkodott, s a földet ellepték a tavak. Az örökké párás, füllesztő melegben olyan dúsan nőttek a vízinövények, hogy nem lehetett átjutni közöttük, egyedül csak a folyókon lehetett közlekedni. Az emberek algát ettek, és olyan sok időt töltöttek vízben, hogy az ujjaik közé hártya nőtt.
A két istennő nem követelt áldozatot, s az emberek egyetlenegy templomot sem építettek. Sem a mennyország sem az alvilág nem érdekelte a negyedik nap népét. Reggeltől-estig lubickoltak és nevetgéltek.
