Valamikor régen, Piliscsaba felett, a fák között magasodott két hatalmas, csupasz kőszikla. Ezer meg ezer éven át bámulták egymást, de egyik sem szólalt meg.
Egyszer aztán nagy vihar kerekedett, a szél földig hajlította a fákat, de a két szikla meg sem érezte. Ömlött az eső, mély árkot vájt a földbe, s a bokrokat gyökerestől sodorta el, de kővek oda se hederítettek. Mennydörgés rázta meg a hegy oldalát, a puha talaj megrogyott, s az egyik szikla megbillent. Le is csúszott volna a völgybe, ha a másik derékon nem kapja. Úgy maradtak, szorosan egymásnak dőlve. Nem szóltak, nem is könnyeztek, csak az eső csorgott a szemükbe, ám másnap reggelre a lábuk előtt egy apró, villám hasította, szögletes kavics hevert. A két sziklának gyereke született.
Nem sírt, szüleit sem hívta a kicsi kőgyerek, hogyan is tehette volna, hiszen kőből volt a szája, a szeme, de még a szíve is. Eltelt egy év, eltelt kettő, eltelt tizenhárom, amikor újra leszakadt az ég. A fák között rohanó áradatból száz patak született, s az egyik magával ragadta a kicsi követ. Forgatta, pörgette, hol feldobta, hol a mélybe lökte. A csermely egy folyóba bukott, az vitte tovább a kavicsot. Addig-addig húzta-vonta, mígnem egyszercsak elpityeredett a kőgyerek. Az a temérdek vízcsepp megtanította sírni, s ahogy azzal megvolt, partra vetette a folyó. Lapos és kerek lett addigra a kavics, s kacagva kapta fel egy gyerek. Azon nyomban el is hajította, s a kavics kacsázva szállt a víz felett. Hús-vér és kőgyerek együtt nevetett.
