Morba, az agancsos óriás és Mirnix az erdei boszorkány a fák között bújócskázott egy életen át. Morba százszor is megleste a boszorkányt, de a tekintetét kerülte. Mirnix állt az óriás elé, amikor eljött az ideje. Nem szólt, csak jobb tenyerét emelte. Kanalat formált, úgy emelte a fényt, amíg az Morba ujjai közé ért.
Lassan moccant az óriás, helyben járt. A lába nagyot dobbant, s mire lépett, a boszorkány már kétszer körbetáncolta, de közben a kezét nem eresztette le. Őrizte a fényt, ahogy Morba is, de egymást egy pillanatra sem érintették.
Morba lábával a földet szántotta, s agancsával a kis fáknak esett, de nem hasította fel egyiket sem. Harcolt vagy táncolt? Ki tudja, de a kettőjük között ébredő szent titkot vigyázta, a kezét végig fölötte tartotta.
Mirnix könnyezett. A szeme száraz maradt, helyette a teste többi porcikája ontotta a vizet. Kisimultak az éles szegletek, hullámzott a rét, s felette a boszorkány. Kacagva suhant el újra meg újra az óriás mellett.
Térdük vajjá köpülte a levegőt. Könyökük hintett rá mazsolát. Testük volt hozzá a kalács. Hajukba csillagok akaszkodtak, de a titkot egy pillanatra sem eresztették.
Hajnal lett, mire kezük-lábuk megállt.
Akkor sem szóltak.
Összeölelkeztek, és a fényt, – amit addig őriztek –, egymás mellkasába préselték.
