Nem maradt isten a tizenharmadik mennyországban, nem volt aki megteremtse az ötödik napot. Olyan hosszú ideig tartott a sötétség, hogy az újra életre kelt. Másodszorra is kavarogni az üres, mozdulatlan, fekete éjszaka. Alakot még nem öltött, a születni készülő formákat csak sejteni lehetett. A sötétség anyja, az éj-istennő dalra fakadt, édes hangjával csalogatta gyermekeit. Elsőnek a legbátrabb, a jaguár lépett elő, ezért őt az anyja megölelte, megcsókolta. A jaguár büszkén hordja azóta is az éj-istennő fekete csókjainak nyomát. Az ő példáján felbátorodva az állatok sorra előmerészkedtek, s legvégül mind közül a legfélősebb, az ember is az éj-istennő elé állt.
Az ötödik nap embere túl sokáig bújkált, elméjét sötét gondolatok tartották fogva. Nem csoda, hiszen őt nem is az éj-istennő teremtette, hanem a negyedik nap pusztulása után az alvilágban bolyongó Kecakó. Titokban összegyűjtötte holt teremtményeinek, a második nap emberinek a csonjait, és saját vérével támasztotta fel őket újra. Többre azonban már nem futotta az erejéből, s az emberek ötödik nemzedéke az alvilágban rekedt. Onnan szólította elő őket az éj-istennő.
Senki, még maga az éj-istennő sem tudta, hogy a korong, amit körbeálltak, maga volt Omete, az első teremtő. Annyit éreztek csupán, hogy nem tudnak parancsolni a lábuknak. Egyik a másik után kiáltott fel, és lépett a körbe. Anyjuk körül táncoltak az állatok a csillagtalan ürességben, egyedül az ember maradt mozdulatlan. Az éj-istennőt fürkészte, de nem ment vele semmire, a sötétség megőrizte a titkát. Akkor aztán leguggolt, és az ábrákkal televésett korongot vizsgálta meg, de Omete rejtélyét sem tudta megfejteni. Elvesztette a türelmét, felpattant, és elkiáltotta magát.
– Mi végre teremtettél minket éj-anyánk? Hol lesz az otthonunk? Mit teszünk majd, ha belefáradunk a táncba? – kérdezte.
– Jól van, legyen hát. Ne feledjétek, az embernek köszönhetitek, ami a tánc után születik. Az otthont, a szeretetet, a fáradtságot és az éhséget – válaszolta az éj-istennő.
Az állatok egy szót sem értettek abból, amit az anyjuk mondott, de a táncot abbahagyták. Az éjfekete semmi szürke lett, és meglátták egymást. Megszagolták, megérintették a szomszédjukat, de köszönni már nem maradt idejük.
Az éj-istennő felordított, és a büszke csillagok, akik addigra már messze jártak, kénytelen-kelletlen engedelmeskedtek az akaratának. Visszatértek a középpontba, oda ahol Huzipó meggyújtotta a lángjukat, és az éj-istennő parancsára sorba rendeződtek. Így szülte meg a mindenség anyja a tejutat. Jajgatott, vajúdott, az állatok és emberek akkor ismerték meg a fájdalmat. De a fényes csillagfolyam láttán elámultak, s már nem bánták a könnyeket, amik a tejút születéséhez kellettek.
– Köszönöm, hogy tanítottál – súgta a jaguár, és meghajolt anyja előtt.
– Köszönöm – ismételte meg sorra a többi állat is.
Az éj-istennő egy szót sem szólt, csak rájuk lehelt, a tejútra fújta őket. Egyedül az elsőt, a kedvencét tartotta maga mellett. Az állatok és emberek a csillaghidon jutottak le a földre. Kezdetét vette a teremtés utolsó ciklusa.
