Valamikor régen egy szokatlan hajó úszott az Óperenciás-tengeren. Széles volt és lapos, de a közepén a kapitány fülkéje az égig ért. Parati, a szakállas, szőrös kezű tengeri medve trónolt odafenn. A világ mindkét végébe ellátott a magasból, de ugyan mi haszna volt belőle? Nem került a szeme elé egyéb, csupán a nagy kékség. S ha vihar kerekedett, a deszka úgy táncolt a lába alatt, hogy belezöldült.
Valahányszor sötét felhők lepték el az eget, megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Miért lettem tengerész, ha rosszul leszek minden alkalommal? – motyogta.
Igaz, ami igaz, mire a vihar felkapta a hajót, Parati szeme vörös lett, a keze remegett, de már nem panaszkodott. Kurta vezényszavakat vakkantott, és úgy tartotta a kormányt, mint senki más. Ha a hullám a felhőkig ért, az ő hajója akkor is megállta a helyét. Aki csak látta, megcsodálta, ahogy a szélvihar torkába nevetett. Nem izzadt már, s nem is remegett, úgy állt a fedélzeten, mint a cövek. Mellette a matrózok sem féltek, s amikor kitisztult az ég, megünnepelték. Nem sejtették, hogy a fejében végig ugyanaz járt.
– Miért lettem tengerész? Talán az apám kényszerített? Nem! Én akartam ezt. Azért választottam, hogy szenvedjek? Vagy bizonyítsak? De mit és kinek?
Száz éves volt már a kapitány, amikor egy hullám a mélybe rántotta. Úszni nem tudott, s mire észbe kapott, a tenger fenekén találta magát. Odalenn egy sellő várta, a karjába zárta, s nem eresztette többet. Nem félt már a szakállas öreg, nevetett. A sellő kék szemében megtalálta, amit keresett, a szerelmet.
Miért lettem tengerész? Hát ezért – gondolta, s végleg lehunyta a szemét.
