Valamikor régen, messze innen, egy bakarasznyi király országának a túlvégében állt egy üres, kidőlt-bedőlt hombár. A falai régen nem láttak már gabonát, nem is lakta más, csupán néhány rigó. Mégis büszkén mosolygott, megmaradt deszkáit kihúzta, amióta a kicsi Jankó rábízta a titkát.
Apja elhagyta, beteg anyját egyedül ápolta a legény. Hajnalban kelt, kijárt a határba. Szedret szedett, gombát gyűjtött vagy tüzifát, mikor mit talált. Az iskolába csak hébe-hóba tévedt be. Így aztán, ő még egy sorral sem végzett, amíg a többiek teleírtak egy oldalt. Csúfolták is érte eleget, mígnem egyszer megfogadta, hogy többet nem ül be a padba.
Attól fogva minden napját a hombárban kezdte. A száraz törek közül húzta ki kincsét, a rozsdás kalapácsot. Felemelte egyszer, kétszer, százszor a súlyos vasat, de le sosem csapott vele, nem volt mire.
A kovácsmühelyt, a tüzes csodát még az apja mutatta meg. Azóta oda vágyott, hogy ő szelidítse a tüzet, hajlítsa a vasat, és törölje le kormos kezével homlokáról az izzadtság foltokat. “Ez ám a férfimunka!” – az apja így mondta, és a szeme csillogott, de még hogy.
Egy kerek esztendőn át gyakorolt a pöttöm kovács. Egyszer aztán az éjszaka közepén kipattant a szeme. Egy hang nélkül öltözött, s amikor elkészült a nagy ágy mellé állt. Egy könnycseppett hullajtott nyöszörögve álmodó anyja homlokára. Nem mondta, csak gondolta, hogy “isten veled édesanyám”.
A nap még nem is pirkadt, amikor ő már a falu határában járt. Dél lett, mire Tördemicre ért. A kovács már javában dolgozott. Pattogott a tűz, sziszegett a fújtató, és nagyokat döndült az üllő, az üllőn a kalapács. A kicsi Jankó nézte-nézte a lángokat, és várt, hogy majd megszólítja a szőrőskezű kovács. De a fekete kötényes férfi csak a fogót és a kalapácsot figyelte, nem vette észre a kis legényt. Ahogy telt az idő, Jankó torkában a gombóc egyre nőtt. Sisteregve merült a kard pengéje az üllő mellé állított vízzel teli edénybe, s a kovács végre felnézett. De addigra Jankónak már híre-hamva se volt. Hazakullogott, s többet nem vette elő a rozsdás kalapácsot.
A kis Jankó felnőtt, János lett belőle. Azóta is az erdőt járta, fát aprított, azt hordta a falu össze házába. Anyja régen a túlvilágra költözött, de ő maradt a zsúpfedeles házban, ahová született. A falakat minden tavasszal kimeszelte. Friss virágokat ültetett a kertbe. A tyúkoknak, kecskének gondját viselte. Egyedül a telek végét lepte a gaz. Nem állt már ott a hombár, ledőlt az régen, János mégsem merészkedett a közelébe.
Öreg volt már, amikor rátámadt a titokzatos kórság. A jobb karja elsorvadt, pedig a fejszét még akkor is megemelte nap mint nap. Tornáztatta, kenegette, még az orvosságot is beszedte, de semmi sem segített. Úgy kiállt már a csontja, hogy a bőrét kis hijján átszúrta.
Mígnem aztán egy éjszaka újra kipattant a szeme. Az álla megfeszült, fogát csikorgatta, mire a szemhéjját nagy nehezen összeszorította, de az bizony újra meg újra kinyílt. Közeledett a hajnal, amikor János vége megenyhült. Nem küzdött tovább, de fel sem kelt, csak bámulta a feje felett a gerendát, amibe még a nagyapja véste bele a házi áldást. De amikor a nap első sugara besütött az ablakon, ő már talpon volt. Rongyos ruháját kapkodva szedte magára, és azután egyenesen a kert végébe sietett. Egyik korhadt deszkát a másik után fordította fel, amíg végül meglelte a kalapácsvasat. A nyele odalett rég, hát újat faragott a helyére. Azt szorongatta, amikor másodszorra is útra kelt.
A Tördemici kovács várta már. Nem kérdezett semmit, csak kesztyűt, fogót adott Jánosnak, s ő azon nyomban munkához látott. Addig ütötte a vasat, amíg az kivirágzott. A kovács soha életében nem látott olyan szép kovácsoltvas rózsát, mint amilyet János készített. Sisteregve merült a cifra kerítésdísz a vízbe, és a két férfi egymásra nevetett. Lássatok csudát, mire János végzett, nem öregember volt már, hanem ifjú dalia. Nem is ment el onnan többet, ő lett a kovács fogadott fia.
