Bence vigyorogva vezetett körbe a pincéjében. Piros, kék és fekete szivacslabdákat ragasztott a szűk járat falára, de még a boltíves mennyezetre is.
– Téliesítettem – mondta.
Nem szóltam, a saját pincém jutott az eszembe. Lúdtoll lepte a falat, de nem ért össze a hófehér igyekezet. Lefogadom, ha jön a hideg, majd Bencére gondolok, és irigykedek. Tavasz volt, de már előre megkeseredett a szám íze. Kibújtam a szűk lyukon át, vissza se néztem, Bencétől el se köszöntem.
Szemétdombok között találtam magam. Tudtam, hogy a tenger nincs messze, de nem láttam, csak a sós víz és döglött hal szagát éreztem. Egy csapat francia egyetemista játszott a kidőlt-bedőlt házak között. Torzszülött teremtményüket bíztatták, hogy csak menjen, járja be a világot. Egy nagy fehér zsák imbolyogott rongylábakon. Megborzongtam, ahogy a bábu fej nélkül suhant a házak között. A madzagokat csak sokára vettem észre. Egy légballon volt a zsákhoz kötözve, az húzta, az tartotta a magasban, s azt vitte a szél a tenger felé. Ahogy rájöttem a turpisságra, már nem érdekelt. Megfordultam, de azon nyomban megdermedtem. Díszesen faragott, romos faház előtt álltam. Sötét ablakai mögött egy család vacsorázott a földön ülve. Tudtam, hogy halottak, s mindenki más számára a ház üres.
Megijedtem, s hátat is fordítottam, de már későn, a szellemek a nyomomba eredtek. Futás helyett, inkább úsztam. Két karommal nagy köröket írtam a levegőbe, s repültem. Könnyen ment, kicsit untam is. Aztán egyszer csak a csuklóim végén fénykarikák jelentek meg, mire felnevettem. Ilyet még soha nem pipáltam, még álmomban sem. Az egész testem bizsergett, s megfogadtam, hogy ezt most kiélvezem, egy darabig nem ébredek fel.
Amikor fény járta át a testemet, azt hittem, hogy megváltom a világot, de helyette egy show-műsorba hívtak.
„Megmutatom, mit tudok” – gondoltam.
Asszony képében léptem a színpadra, s közben a színfalak mögött szorítottam magamnak. A nő, aki voltam, azt kérte, hogy félhomályban léphessen fel. Hátul, ahogy férfiként vártam, tudtam, hogy a fénykarikák miatt. A nő énekelt, majd félrehúzta a köpenyét, s előbukkant a meztelen teste. Nem néztem tovább, vesztettem. A varázslat helyett, csupán egy mutatványra futotta.
Fejemet lehorgasztva bandukoltam a partig, ahol egy világjáró mesemondó várt. Azt tanácsolta, hogy hajóval utazzak, az a legolcsóbb, és még a vacsora is benne van a jegy árában. Egy percre sem hallgatott el. Nem kértem, mégis mondta tovább.
„Diákként szigetről-szigetre vitorláztam. Csak süttetem a hasamat, s bárhová érkeztem, új barátokra leltem. Egy vasam sem volt, mégsem éheztem. Egy mosolyért cserébe megkaptam mindent, ami kellett. Egyetlenegyszer kellett csak fizetnem, de akkor sem bántam. Királlyá választottak éppen, és egy zsák aranyért cserébe léghajóba ültettek. Repültem, akár egy madár. Azt üvöltöttem ott fenn a magasban, hogy enyém az egész világ.”
Nem hagyta abba, de én már nem figyeltem rá. Csupasz lábamat a vízbe dugtam, s egykettőre egy zsúfolásig telt medence lett belőle. A kicsi fiamat néztem, ahogy úszott, s minduntalan a felnőttekbe ütközött.
– Gyere, keressünk egy másik medencét, ahol több a hely – mondtam.
De Csarab, a fiam mást akart. Foci meccset nézni, és hamburgert enni. Nem bántam, mellé telepedtem, de a tévé helyett a szemem a távolba meredt. Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon Jean Paul vagy Alain? Fogas kérdés. Valamikor régen Alain Delon volt a példaképem, de megnevettetni csak Belmondo tudott, így aztán rá szavazok.
