Valamikor régen a sétáló szigetek egyikén született egy soha nem látott madár. Tolla zöld csillagokkal borította be az eget. A lápi vizeket kettő helyett húsz lábbal gázolta. Mégsem járt a csodájára a sziget egyetlen lakója sem. Gyűlölték, amiért más volt. Indák erdejével fonták körbe, amíg már moccani sem tudott. Mégsem adta fel, szüntelenül tépte-szaggatta a köteleket. Megfogadta, ha egyszer kiszabadul, a nap udvaráig meg sem áll.
Valahányszor letört egy ágat börtöne falából, ő maga is megrázkódott, s zöld tollaiból néhány a földre esett.
Nem baj, maradt még elég – gondolta.
Évek teltek el, mígnem egy napon szabadítója, a vihar megérkezett. Villámokat lóbálva, üvöltve támadt a szigetre, és tövestől tépte a fákat. Földhöz lapult mind, aki csak élt, egyedül a zöld madár tárta ki csillagos szárnyát. Várta, hogy felkapja a szél.
Tévedett, a vihar nem ismert kegyelmet. Ahogy mellé ért, felkacagott, és a villámjaiból adott kóstolót. Sisteregve égett feketére a zöld tollak tengere.
A szél már messze járt, mégsem nyitotta ki szemét a madár, a halálra várt.
Törött testét ágak emelték. Nem ellenkezett. Hagyta, hogy körbefonják, s elringassák. Fülébe ezer meg ezer levél súgta, hogy “maradj velünk testvér.”
Jobb oldala örökre fekete maradt, de a bal fele nagysokára kirügyezett. Elborították a csillag formájú zöld levelek. Akkor nézett fel, s értette meg, hogy nem madár ő, nem is volt soha. Fának született, s a lápi erdő nem börtöne, az otthona.
