Kin Ahau visszatért égi trónjára, de odafenn is tisztán hallotta, hogy az emberek még mindig a kukorica istennőt éltetik. Azon nyomban felpattant, hogy harmadszorra is visszalátogasson a földre.
– Ha újra elhagysz, többé nem térhetsz vissza – súgta éj-anyja.
– Többé már nem parancsolsz nekem! Egy fikarcnyival sem vagy több nálam. Az éjszaka istene is én vagyok! – ordította a jaguár isten.
Pördült egyet, és a fekete isten, Ipoka nézett farkasszemet az éj-istennővel.
– Mit merészelsz? – sziszegte az éjszaka.
– Azt teszem, amit akarok. Az éjszaka és a nap is én vagyok – felelte Ipoka.
Kezét a jaguár isten anyjára emelte, de Kin Ahau visszatartotta. Csak egy pillanatig habozott a kettős isten, de az lett a végzete. Az éj-istennő egyetlen szava kilökte a mennyországból.
Ahogy földet ért, öklendezve fetrengett a zöld hajtások tengerében.
– Bolond vagy! Soha többet nem juthatok haza! – hörögte a jaguár isten.
Messzire űzte a lelkéből Ipokát, a sötétséget.
– Csimekó miatt taszítottak le a trónomról – dörögte Kin Ahau, amikor feltápászkodott.
Az őt körülvevő kukoricamező zöld hajtásaira lehelt, a tüzet hívta a gyomrából. Egy maroknyi levelet feketére pörkölt, de az ő erejéből többre nem futotta.
„A föld gyomrában rejlik az igazi tűz” – súgta a jaguár isten fejében a hang.
– Távozz, soha többet nem járunk közös utakon! – rivallt Kin Ahau a fejében bujkáló Ipokára.
– Tévedsz. A mi szövetségünket nem bonhatja fel már se ember, se isten. Inkább menj, és keresd fel azt a helyet, ahol rám találtál. Ott lesz a tűz, amit keresel – súgta Ipoka.
Egy pillanatig sem habozott Kin Ahau, a kettéhasadt hegyhez rohant, másodszorra is meglátogatta a kakaó istent.
– Hol a tűz? – kérdezte.
– Kérsz egy italt? – válaszolt kérdéssel Eku.
– Bolond vénember. Hol a tűz? Felelj, ha kedves az életed! – ordította Kin Ahau.
– Odalenn – mondta Eku, és egy repedésre mutatott.
A jaguár isten túl nagy volt, nem fért át a lyukon.
– Válts alakot, én könnyedén átjuthatok – súgta Ipoka.
Kin Ahau még mindig nem hallgatott rá. Sőt, megfogadta, hogy többet nem fogja kérni a hazug isten segítségét. Helyette inkább összehúzta magát, de az nem volt elég. Végül még a legnagyobb büszkeségét, foltos bundáját is ledobta, azt, amin éj-anyja csókjai hirdették, hogy ő volt az első, a legbátrabb. Így már befért, és a mélybe ereszkedett, oda, ahol megtalálta a mindent elborító tüzet. Megmarkolta. Kínjában felüvöltött, de nem törődött a csontjáig hatoló fájdalommal. Vitte kincsét fel a felszínre. Híres bundáját már nem tudta újra magára ölteni, csak részben, mint egy köpenyt, úgy terítette a vállára, és rohant. Ahogy a kukoricásba ért, kinyitotta a markát, és a tűz beterítette a határt.
