Valamikor réges-régen élt Bagdad városában egy szegény csizmadia. Kora hajnalban kelt, késő estig görnyedt a csizmák fölött, de ha befejezte a munkáját, akkor is csak sóhajtozott. A levest sótlannak, a rizst ízetlennek érezte, amióta meghalt a felesége. Búslakodott eleget, de a lánya, Atika ezerszer túltett rajta. Szótlanul ültek este az asztal mellett, s a vacsorára főzött kis rizsből egy szem sem fogyott.
– Vidd, add egy koldusnak – mondta a varga.
Atika így is tett. Attól fogva reggelente még az apjánál is korábban kelt. Nap nap után a szűk sikátorokat járta, s azt nézte kinek hogyan segíthet. Vizet hordott a világtalanoknak. Gyereket dajkált, ha az anyja máshol járt. Sebet kötözött, ruhát foltozott, és minden magányos lélek panaszát végighallgatta. Éppen úgy, mint régen az anyja. Így teltek a hetek, hónapok, mígnem egy hajnalon az apja azon kapta, hogy a házuk előtt ácsorog, s az eget bámulja. Nem szólt, csak ment cipőt talpalni, de amikor este hazaért, a lányát ugyanott találta.
– Mi lelt édes lányom?
– A felhőket nézem.
– No, s mit olvasol ki belőlük?
– Az élet múlandó. A felhők az egyik pillanatban még szikrázó, hófehér csodák, s a következőben szertefoszlanak, nyomuk sem marad.
– Hiszen te ezt már felhők nélkül is tudtad – mondta a varga.
– Igen, tudtam – suttogta Atika, és eleredet a könnye.
Vele sírt az apja, és egymás nyakába borultak. Többet nem is beszéltek, de a varga másnap reggel megállította a lányát.
– Hova igyekszel?
– Ételt viszek a szegényeknek – felelte Atika.
– Mint az anyád.
– Igen.
– Nem jól van ez így, ne az ő életét éld. Emlékszel-e még, hogy te mit csináltál azelőtt?
Atika lehajtotta, és megrázta a fejét.
– Én igen. Maradj itt az ajtóban, és figyelj. Várj, amíg eszedbe nem jut, hogy régen mi nevettetett meg.
Atika összehúzta a szemöldökét, karját keresztbe fonta, és a ház falának dőlt.
– Nem maradok, sok a dolgom – gondolta.
Mégis várt, s lassacskán a szürke, színtelen utca megtelt élettel. Gyerekek kergetőztek, asszonyok beszélgettek, férfiak kártyáztak, de Atika nem látott belőlük egyebet, csak a körvonalaikat, mintha szellemek volnának. Várt tovább. Lement a nap, a házak fekete fala semmi jót nem ígért, s a csillagok is csak pislákoltak. A szél megcibálta Atika ruháját, de ő nem moccant, csak várt. A néma, halott köveket számolta, mígnem a nap első sugara előtt felkapta a fejét. Madárfütty törte meg a csendet. Egyetlen apró csöppség ült a szemközti ház tetején, de az az egy nem hagyta abba egy pillanatra sem. Addig énekelt, amíg a hangja elsimította Atika homlokán a ráncokat. Akkor tovább röppent, de a varga lánya úgy hallotta, hogy hívogatja. Utána szaladt. A színtelen falak között egyedül a kismadár tolla ragyogott a szivárvány minden színében. A tollas csöppség számtalan sikátoron vezette végig a lányt, mígnem egy kis térre értek. Füttyentett egy utolsót, s a középen álló kút szélére ült. Atika elmosolyodott, s mellé lépett. Leeresztette a vödröt, majd felhúzta, hogy megitassa. Az ám, de a madár nem ült a bádog peremére, hanem beleröppent, s megfürdött. Olyan hevesen forgolódott, hogy szanaszét fröcskölte a vizet. Atika a szeme elé kapta a kezét, és mire leeresztette, egy deli szép legény állt előtte.
– Emlékszel-e még rám édes mátkám? Hiába hívogattalak, nem hallgattál a szavamra.
Abban a pillanatban éles fájdalom nyilallt Atika tarkójába. Lehunyta a szemét, nem válaszolt, csak nagy sokára.
– Meghalt az anyám.
– Föléd szálltam azon a napon, s az énekemmel búcsúztattam őt – felelte a madárból lett legény.
– Kiürült a szívem, semmire sem emlékeztem – mondta Atika.
– A kút mellett együtt töltött órákra sem?
Atika nem felelt, csak megrázta a fejét. A legény kitárta két karját, s Atika hozzábújt. Egyszerre sírt és nevetett, végre emlékezett. Attól fogva többé nem váltak el. A varga is velük örült, s még másnap megtartották a menyegzőt.
