– Anya, gyere – súgta Laló, ahogy a kút mellett heverő anyja mellé guggolt. Hozzáért, keze a ruhájához tapadt. A világoszöld szoknya átázott. Anyja ezüstszálakkal átszőtt hosszú, fekete haja szétterült a földön, szeme a szürke, hajnali égre meredt, miközben mindkét kezével a púpos hasát szorította. Laló fejében úgy rohangáltak az értelmetlen szavak, akár egy egész hangyaboly. „Meghalt? Nem lehet! Anya erős. Csak elesett.”
– Hol az apád? – nyögte végre az anyja, de a szemét még csukva hagyta.
– A hajtóvadászaton. Szólt, amikor elindult – mormolta Laló, és az anyja karja alá nyúlt.
– Ne ott, ne úgy. Olyan ügyetlen vagy mint az apád – szisszent fel az anyja, de végül mégis mind a ketten álltak.
A bokrok között az anyja, Márta egy hang nélkül botladozott végig, és amikor elértek a házig, az ajtófélfába kapaszkodott. Megtörölte a homlokát, aztán elmosolyodott.
– Lajoskám, drága kisfiam, te már nagy fiú vagy, számíthatok rád, tudom. Az én kilencéves nagyfiam – mondta megsimítva a fiú rövid, fekete haját. – Figyelj, nagyon fontos, amit most mondok. Menj el az apádért a kisbíró házához. Még nem indultak el az erdőbe, tudom, hogy még a háznál vannak. Emlékszel, hol van? Egyszer téged is elvitt hozzájuk. Azt mesélted, hogy akkora a tornácuk, hogy ott akár száz ember is elférne. Emlékszel ugye?
Laló egyik lábáról a másikra állt, esze ágában sem volt még elindulni, de az anyja azonnal megragadta a karját, és rákiáltott.
– Jaj, várj még. Mondd meg apádnak, hogy szülni fogok. Jöjjön haza. Nem érdekel a hajtóvadászat, jöjjön. Megértetted? Ígérd meg, hogy nem felejted el, amit mondtam, és hazahozod az apádat.
Laló bólintott, de közben az anyja összegörnyedt, és a fogát csikorgatva nyöszörgött. Laló csak állt az anyja előtt, és könnyezett. Két keze olyan nehéz lett, akár két vasgolyó. A karjai egyre csak nyúltak, egészen amíg a padlóhoz nem koccant a vas, Laló felszisszent, és az anyja felriadt.
– Még itt vagy? Miért nem indultál már el? Mihez kezdjek még egy teszetosza férfival? Töröld le az arcodat, és meg ne állj a kisbíró házáig. Menj már, az öcséd majd vigyáz rám – mondta Laló anyja, és hátat fordított neki.
„Matyi még csak hat éves” – gondolta Laló, de nem tudta kimondani, mert az ajtó nagyot döndült, és Laló bal lába már előre is ugrott, hogy megelőzze a jobbat. A fehér gumiorrú, kék tornacipők úgy üldözték egymást, mint a megvadult kutyák. Helyettük ő csaholt. Egyre hangosabban fújtatott, de akárhogy is szédült, nem hagyta abba, és a szemét végig a lába előtt, a kavicsokon tartotta. Jól ismerte a piros bogyókkal telehintett galagonyabokrok közt kanyargó utat, de arra nem számított, hogy a fehér kőtenger és galagonyás összefogott ellene. Egyszer, csak egyetlenegyszer nézett fel az égre, s abban a pillanatban megpördült körülötte a domboldal. A bokrok sorfalat álltak, a kövek szétszóródtak, és az út odalett. Laló eltévedt. Nekifutott tüskés ellenségeinek, de olyan sűrűn akaszkodtak egymásba az ágak, hogy nem győzhetett. Nem maradt más megoldás, vissza kellett fordulnia.
– Szülni fogok, jöjjön haza, nem érdekel a hajtóvadászat. Szülni fogok, jöjjön haza… – ismételgette anyja üzenetét, de egyre nehezebben nyögte ki a szavakat. Hányinger kerülgette, és akármerre nézett, egyetlen ismerős bokrot sem látott.
Végül lecövekelt, és vett egy nagy levegőt. Tudta, hogy nincs más megoldás, hát lehunyta szemét, és azt kívánta, bárcsak egy szempillantás alatt a faluba repülhetne. Két kezét ökölbe szorította, és érezte, ahogy péklapát méretűre dagadtak. A hátát tüskék lepték el, s a lába zöld, kampós ugróláb lett. Leguggolt a földre, majd izmos lábaival lökve felpattant a felhők közé. Testvérével, Kelénnel találkozott ott. A kisöccse, aki még meg sem született, vörös volt, mintha ő lett volna a tűz maga, ami az egész testét borította. Fején hatalmas agancs díszelgett, éppen olyan, mint amilyet az apja a fal közepére szegezett.
– Szörnyeteg – sikoltott fel az anyja, s Laló azon nyomban kibillent a látomásból, úgy zuhant a mélybe, hogy még az öccsét sem köszönthette. Mégis megérte, mert már ott állt a falu szélén, a „Csámpa” feliratú fehér tábla alatt. A bokroknak nyoma sem volt, kiszabadult.
Balra fordult, ahogy szokott, nem is gondolkozott, csak akkor roggyant meg a lába, amikor már a kék vaskapu kilincsét nyomta le: az iskola volt az, és fogalma sem volt róla, hol találja a kisbíró házát. Nagyot nyelt, és újra végigszavalta az üzenetet, de már nem ment olyan jól, mint amikor elindult. „Apa, gyere haza. Kelén születik.”
– Zöld… zöld a kerítés – motyogta körbenézve az utcán, de csak feketét és barnát látott.
„Nem fogom megtalálni” – gondolta, és másodszor is becsukta a szemét, segítséget most is a látomásaitól kért.
Ezúttal a hátán nem tüskék, hanem tollak nőttek. Horgas csőrét az ég felé emelte, hosszú szárnyát kitárta, s a következő pillanatban már úgy repült, akár a gondolat. A házak összezsugorodtak, három is elfért egyetlen szárnya alatt. Körözött egyet, kettőt, hármat, de a kerítések színét ilyen magasból nem látta, hát lejjebb ereszkedett. A röptét varjú sereg keresztezte, elborította a fekete felhő. Tépte, vájta őket, de egyedül nem győzhetett. Mindegyik csőr lecsípett róla egy-egy tollat, mígnem már egyetlenegy sem maradt. A sötét erdő felett kavarogtak, amikor Laló lezuhant. A fenyők ágai nem ütötték, inkább simogatták, és amikor a földre ért, a talaj is lágyan ölelte. Süllyedt, egyre csak süllyedt, s már csak a feje látszott ki a puha moha közül. Ekkor felriadt.
