Az ősóceánt uraló hatalmas szörnyeteg elpusztult ugyan, de az istenek hiába formáltak a testéből új világot, az rideg maradt.
– Hogyan hozzuk vissza teremtményünk testébe az életet? – kérdezte Kecakó, a fény istene.
– Ki kell engesztelnünk – felelte Huzipó, a kék isten.
– Hogyan?
– Feláldozta magát az új világért, ennél kevesebbet mi sem tehetünk. Áldozat nélkül soha nem fog visszatérni belé az élet – mondta Ipoka. – A jobb lábam már odavan, átadom magam egészen. Én leszek a nap, ami a sötét, élettelen földnek világosságot ad.
– Te, a sötétség istene? – kérdezte Kecakó. – Ha valaki erre a tisztségre született, akkor az én vagyok, a fény istene.
– Ipoka győzte le mind a tizenhárom fejet, őt illeti meg ez a dicsőség – vágott közbe Totek, a vörös isten.
Több szó nem esett. A négy isten összeérintette a homlokát, és soha nem látott fényesség támadt középen, a mozdulatlan Omete felett. Ipoka nem habozott, belépett a tűzgolyóba, és elégett, ő maga lett a nap. Földre hulló hamvából hatalmas, darabos óriások születtek. Ők voltak az első emberek akik, ahogy felnyitották a szemüket, birtokba vették a tizenhárom mennyország és a kilenc alvilág között elterülő félhomályos világot. Dübörögve mászták meg a legmagasabb hegyet, és onnan ordították, hogy Ipoka a legfőbb isten, aki nélkül nincs élet. Áldották, és földig hajoltak a nap előtt. Teremtőjük nem felelt, de az óriásoknak nem is volt rá szükségük, hiszen Ipoka testéből születtek, így pontosan tudták, hogy mit kell tenniük. A legerősebb, leghatalmasabb óriást áldozták fel, hogy azzal támogassák teremtőjük ragyogását, és az élet felvirágozzon a földön. Majd templomot emeltek a halott óriás teteméből, és minden hajnalban onnan köszöntötték urukat, a napot.
Telt-múlt az idő, de akárhány emberáldozatot is mutatott be az óriások népe, Kecakónak igaza lett. A nap alig pislákolt, a fekete isten összes varázsereje is kevésnek bizonyult, hogy megváltoztassa önnön természetét. A földön lakó óriások éheztek, és kínjukban körbejárták a világukat, mígnem eljutottak a végtelen óceán partjára. Ott lerogytak, és nem mozdultak többet. Már Ipokához sem fohászkodtak. Kecakó csak erre várt, kifényesítette az öltözékét, és úgy lépett testvérei elé, hogy fényesebb volt, mint maga a nap.
– Ipoka hősies tettét nem vitatom. Igaz, hogy méltó a legmagasabb posztra, mégsem alkalmas erre a feladatra. Nézzetek körül, vajon visszatért-e az élet teremtményünk testébe? Mit láttok? Szürke, élettelen sziklákat, és Ipoka haldokló teremtményeit. Nem élet ez, hanem halál – mondta testvéreinek Kecakó.
Totek nem felelt, csak dobbantott egyet, mire a pislákoló nap felizzott. Attól fogva vörös fényt ontott magából, de a föld így is élettelen maradt.
– Mit remélsz? – kérdezte tőle fennhangon Kecakó, és még fényesebben ragyogott.
Totek most sem válaszolt, csak hátat fordított, és elkullogott.
Huzipó, a kék isten sem állt Kecakó mellé. Addig énekelt és táncolt, amíg egymaga megteremtette Oyát, az eső istennőt.
A hajlékony istenség dalolva érkezett a világra, s hangjára az ősóceán vize felemelkedett az égbe. Majd elhallgatott, és a vízcseppek visszahullottak a földre. Hamarosan hajtások lepték el a világot.
– Ez sem elég! – bömbölte Kecakó.
