Az özönvíz visszahúzódott már régen, de növény nem sarjadt a nyomán. Élettelen pusztaságban találta magát a sok állat és ember. Egyedül a halaknak, az előző kor túlélőinek volt mit enniük az óceán mélyén. Elszáradt fák kérgét ropogtatták az állatok, a hasuk megtelt ugyan, de csak fájdalommal. Eső nem esett, hiszen Oya, az eső istennő bánatában odaveszett. A folyók medre is üresen tátongtott, Kalihu a hold azóta is a csillagok fogja volt, ő nem segíthetett. Az óceán vize, Oya könnye megkeseredett, abból hiába is ittak az állatok, csak még jobban megszomjaztak.
Alig érkeztek meg új otthonukba, s már panaszkodtak. A farkas felüvöltött, a bivaly bömbölt, de még a tücsök is ciripelt. Mind-mind teremtő anyját kérte, hogy segítsen. Hangjuk sokára ért fel az égbe, és balszerencséjükre a jaguár hallotta meg. Üvöltve érkezett.
– Hitvány férgek! Éj-anyám a ti kedvetekért vajúdott, hogy megszülje a tejutat. Minden egyes csillag, akár a parázs, felperzselte a hasát. Azóta sem épült fel, most is jajgat, amikor rátok pillant. És ti mit adtatok cserébe? Semmit. Még, még! Ezt kántáljátok, mert nektek semmi sem elég. Hálával tartoztok neki, hogy éltek. Ahogy nekem is, mert én Kin Ahau vagyok, mind közül a legbátrabb, aki példát mutat. Ha én nem léptem volna elő, ti még mindig csak árnyak lennétek a sötétségben!
– Kín? – kérdezett vissza mind közül a legmerészebb, a bivaly.
Az lett a veszte. A jaguár isten rácsapott, s menten szörnyethalt.
– Hajoljatok meg az éjszaka előtt! Áldozzatok a jaguárnak! – bömbölte Kin Ahau, és belemélyesztette fogát a bivaly húsába.
Az állatok és emberek elnémultak. Fejüket lehajtva hátráltak, amíg már elég messzire nem jutottak, hogy futni merjenek. A föld legsötétebb zugaiban, a fekete kövekkel kirakott barlangokban bújtak el.
Attól fogva a jaguár istenhez fohászkodtak, a kegyelmét kérték, és szünet nélkül rettegtek.
Ahogy Kin Ahau visszatért az égbe, az éj-istennő megfedte.
– Amit tettél nem volt helyes. Minden gyermekem kedves nekem. Hagyd rám a teremtést, és az uralkodást, nem a te tiszted – mondta.
Megsiratta a bivalyt, s első könnyeiből újraszületett Oya, az eső-istennő. De az emlékeit nem adta vissza az éj-istennő, nehogy a bánat másodszor is elérje Oyát, és könnyei vízbe fojtsák ezt a világot is. Az eső istennő meghajolt az éjszaka előtt, s már repült is a föld felé. Lágy, dallamos hangját ámulva hallgatták odalenn az éhes teremtmények. Csettintgetve dúdolt, és egy hétig hullott a földre az életet adó, édes esővíz. Az állatok degeszre itták magukat. Az emberek a frissen eredt patakokban fürödtek, és nevetés törte meg az örök éjszaka csendjét.
