A rét szélén kiégett a fű. Kopasz, halványsárga volt a domboldal. A lepkelány messziről észrevette a zöld poloskákat. Melléjük repült és bemutatkozott.
– Eketi vagyok.
– Nohát, ezt a nevet honnan kaptad? – kérdezte a legnagyobb poloska.
– Anyámtól – felelte Eketi.
– Hiszen őt nem is ismerted. Kis hernyóként kezdted – mondta egy másik poloska.
– A házban laktam, a rét másik végében. Lány voltam, aztán lepkévé változtam – motyogta Eketi.
– Ilyen csodát! – kiáltott fel az egyik poloska. – Bodo bácsi, Bodo néni. Ide-ide. Embergyerek!
Zizegni kezdett a fű, és egy sereg piros kabátos, fekete nadrágos rovar szaladt oda hozzájuk. A leghosszabb csáppal érkező piros-fekete idegen körbejárta a poloskákat, de a felettük röpködő lepkére ügyet sem vetett.
– Hol az az ember? – kérdezte.
– Bodo bácsi. Hiszen ott van a fejed felett, lepke lett belőle – felelte az egyik poloska.
– Haha, a bolondját járatjátok velem. Hiszen az csak egy közönséges lepke – vágta rá Bodo bácsi.
Közben megérkeztek a legutolsó bodobácsok is, akik egymásnak háttal araszoltak.
– Összeragadt a kabátotok? Segítsek szétválasztani? – kérdezte Eketi.
Jól ismerte a bodobácsokat, és már sokszor segített nekik. Szétszedte őket, amikor összeragadtak.
– Tényleg embergyerek! – kiáltott fel Bodo bácsi.
– Honnan tudod ilyen biztosan? – kérdezte a poloskák vezére.
– A gyerekek szokták széttépni a szerelmeseket – felelte Bodo bácsi.
– Csak segítettem – motyogta Eketi.
– De nem kért rá senki, ugye? – mordult rá Bodo bácsi.
– Nem.
– Jegyezd meg, hogy nem mindig jó, ha kéretlenül segítesz – mondta Bodo bácsi.
– Nem felejtem el – válaszolta Eketi, és tovább akart röppeni.
– Maradj itt, holnap ünneplünk – kérte a legkisebb poloska.
– Nem haragszotok rám? – kérdezte Eketi, és közben Bodo bácsira nézett.
– Nem – felelték a poloskák és a bodobácsok egyszerre.
Így aztán Eketi maradt. Az egyik kiszáradt fűszálba kapaszkodva aludt reggelig.