Kora reggel kelt szárnyra Eketi a lepkelány, amikor még ködöt pipált a hegy. A szöcskék hallgattak, csak egy árva galamb búgott odalenn a völgyben a házak fölött himbálódzó villanyvezetéken. A nedves, friss fűszag elnyomta a levendula illatát és Eketi éhesen keringett a rét felett, nem lelte a reggelijét, míg végül kénytelen-kelletlen megpihent az egyik diófa ágán. El is bóbiskolt egy kicsit, s arra riadt, hogy megfordult a szél, és a szappanfű csiklandós illata veszi körül.
Habozás nélkül vágott neki újra. Messziről látta a kerítésnek szánt kőrakás oldalából kikandikáló halványlila gombócokat. Úgy sietett, mint még soha.
A kövekhez simulva várta a gyík Eketit, a reggelijét. Utána kapott, de elvétette. Csípős, hideg volt még. Lassan mozdult a zöldhátú gyík. Eketi megmenekült. Nem volt már éhes. Csak repült-repült, amíg bírta. Se a kőkerítés, se a szappanfű nem látszott már, amikor megkapaszkodott egy göcsörtös fa legtetején. Talán örökre ott is maradt volna, ha a levendula illata rá nem talál.
Másodszorra már óvatosan kerülte meg kiszemelt reggelijét, a hervadt levendula bokrot. Igaz, már csak itt-ott akadt rajta néhány virágszirom, de ami virágport Eketi abban lelt, azzal éppen jól lakott. Narancssárga szárnyát kitárta, átsuhant a szőlőtőkék, át a piros házak vörös cserepe felett, de még a réten legelésző tehenek között sem pihent meg. Egyenesen a tó partjáig csalta a víz szaga, ahol megmarkolta egy nedves nádszál oldalát, azt nyalogatta, hogy a szomját oltsa. Gyenge szellő ringatta a bugákat, és Eketi a nádszálon maradt. Elaludt a tikkasztó déli melegben.