Nagy zenebonára ébredt Eketi. A legnagyobb poloska fia készült házasodni. Ünneplő ruhát húzott az összes zöldhátú bogár. Piros-fekete csíkos mellényben köröztek a rét felett, amit a bodobácsoktól kölcsönöztek, és egyre csak azt kiáltozták, hogy gyertek-gyertek! Hiszen jött is a sok muslinca és tücsök, de a hangoskodást más is meghallotta. Eketi éppen a szülőknek gratulált, amikor elkiáltotta magát egy pipaszár lábú szöcske.
– Szitakötők!
Aki elég gyors volt, az egy szempillantás alatt a magas fűbe veszett. Eketi azt hitte, hogy repülve elmenekülhet. Tévedett, a szitakötők a leggyorsabbak. Az volt a szerencséje, hogy a rét szélén ünnepelt a poloska nép. Eketi a sötét csalitosba bukott, a kiszáradt körtefára csavarodott iszalagok közé. Egy szitakötő még oda is követte, talán el is kapta volna, ha a bambuszok sorfala szét nem nyílik és egy rézkabátos legény be nem húzza a lepkelányt. A szitakötő még sokáig zümmögött a bambuszok előtt, így csak súgva, egymás mellett mozdulatlanul kuporogva ismerkedett a lepkelány és a legény.
– Eketi vagyok a lepkelány.
– Korza, a rézkirály fia – felelte a legény.
– Rézkirály? – kérdezett vissza Eketi.
– Találkoztatok már. Apám volt a legnemesebb rézsikló, a kígyók királya.
Eketi elhúzódott a legénytől. Legszívesebben el is röppent volna, de a bambuszok túloldalán még mindig ott cikázott az éhes szitakötő.
– Hősként halt meg az apám – húzta ki magát a legény.
– Hát meghalt?
– Igen, eltaposták. Holnaptól én leszek a király. Légy a feleségem, a rézkirályné.
Eketi egészen összezavarodott. Tetszett neki a legény, de nem akart királyné lenni. Szabadon akart szállni, és még ezer rejtett zugot felfedezni. Amíg ezen gondolkozott a rézkirály fia egy csillogó-villogó ruhát adott rá. Tetszett Eketinek, hát hagyta, de amint felvette, egy varázsütésre eltűnt a szárnya. Kézen fogta a rézherceg, és a lakhelyére vezette.
A rézpalota, az volt csak az igazi csoda. Eketinek tátva maradt a szája, ahogy a királyfi a trónterembe vezette. Megéhezett, hiszen reggel óta semmit nem evett, de amikor a szakácsok feltálalták a tengelicet, a vörösképű madarat, Eketi azonnal felpattant. Ledobta a rézruhát, és a szárnyát kitárta. Kiszökött az ablakon, és a rét széléig meg sem pihent. Amikor odaért, már újra állt a bál. A szélnél is sebesebben köröztek a piros-fekete ünneplőbe öltözött poloskák. Eketi is közéjük szállt és addig pörgött-forgott, amíg az eget ellepték a csillagok.
