Eketi még soha életében nem látott ilyen csodát. A kövek között egy szürke kötél tekergett.
– Kétszínű alak. Nem csak a nyelve kétágú, de még a homlokára festett sas is kétfejű – percegte egy kabóca, de Eketi ügyet sem vetett rá.
Egészen közel repült a kígyóhoz, és bemutatkozott: – Eketi vagyok a lepkelány.
– Vártalak már Eketi. Gyere, mutatok neked egy madárfészket – sziszegte a rézsikló.
Eketi követte. Szótlanul figyelte, ahogy újdonsült szürke barátja felkúszik egy almafa oldalán. Későn vette észre a fészket, ahova a rézsikló igyekezett. Az egyik fiókát egy szempillantás alatt felfalta, s mire a szüléje odaért, a kígyónak már nyoma sem volt.
– A rézsikló tette – súgta Eketi.
– Igazán? És te végignézted? Tudod mit? Én meg téged eszlek meg – rikácsolta a tengelic olyan hangosan, hogy közben egészen belevörösödött.
Verte a szárnyát a kis lepke, de a tengelic gyorsabban repült. Egyre közelebb ért hozzá, és lecsapott. Eketi oldalra bukott, be a kövek közé egy szűk résbe.
– Társak lettünk te meg én – sziszegte a rézsikló a fülébe.
– Soha! – kiáltotta Eketi.
Összehúzta magát, de nem tudott sehová se szökni, mert a tengelic még mindig ott verdesett a kövek felett. A kígyó ugyanoda bújt ahova ő, és most még közelebb csusszant a kis lepkelányhoz.
– Ha nem leszel a társam, kidoblak, hadd lakjon jól a vörösképű madár – duruzsolta Eketi fülébe a rézsikló.
Nem szólt, és nem is moccant többet Eketi, úgy megdermedt, mintha ő sem lenne több, mint egy kavics. De alighogy a tengelic visszatért a fészkéhez, Eketi azonnal kiröppent a repedésből, vissza se nézett. Szabad volt, újra szabad, repült a szél szárnyán, s meg sem állt, amíg vissza nem jutott a virágos rétre.