A bolondos nyári szél felkapta Eketit, a kis narancssárga lepkét, de hamar cserben hagyta. Vihar közeledett, és a súlyos, fekete felhők mélyre ereszkedtek. Eketi nem talált máshol menedéket, csak a föld alatt egy öklömnyi barlangban. Egész éjjel zuhogott, és a kis lepkelány vacogva hallgatta a feje felett kopogó cseppek zaját. Bánta már, hogy otthagyta anyját és a kishúgát. De amikor a mostohaapjára gondolt, megrázta magát, és azt suttogta, hogy ugyan mit neki egy kis vihar, hiszen ő itt nőtt fel a hegyvidéken, ahol télen-nyáron esik. Szerencséjére a vakondtúrást, amiben megbújt, nem találta meg az égből szakadó áradat, és Eketi lassan elszenderedett.
Arra riadt, hogy a feje tetejére állt a világ. Szanaszét repült a homok és a kavics. Csoda, hogy Eketi egy darabban maradt. Egy disznócsorda túrta fel a földet. A kis lepkelány kitárta napsárga szárnyát, és egykettőre a szőrös szörnyetegek fölé emelkedett. Hatalmas, csupasz törzsű, halott fák között találta magát. A fenyők és az akácos zöldje kitakarta a napot, de még a félhomályban is világított a halott szelídgesztenyefák fehérre száradt kérge. Három óriás állt az erdő közepén, és még egy tucat hevert körülöttük kidőlve. Gyökerük százvillájú agancsként meredezett a föld felett, szépek voltak még most is, és Eketi ajka legörbült, de csak egy pillanatra.
„Levendula” – gondolta a levegőbe szippantva, és már repült, hiszen tegnap óta egy falatot sem evett. Egykettőre kiért a fák közül. Lapos, fekete kavicsokból rakott hegy tetején találta magát. Maroknyi piros gyufásskatulyának tűnt a völgy alján a falu. Eketi kitárta a szárnyát, és közben azt kiabálta hahotázva, hogy édes levendulát akarok vagy menten éhen halok!
