Akármilyen éhes is volt Eketi, amikor arra gondolt, hogy virágport fog reggelizni, elcsodálkozott. Hiszen mielőtt lepkévé változott mindig kakaót reggelizett, de most el sem tudta képzelni, hogy azt a barna löttyöt issza. Kiöltötte a nyelvét és felnevetett. Olyan hosszúra kit tudta nyújtani, hogy a húga is megirigyelte volna. A következő pillanatban már sírt. A húgára gondolt, akivel tegnap összeveszett. A nyelvét öltötte rá a kicsi, és Eketi azt kívánta, hogy bárcsak soha többet ne látná. Most hiányzott, nagyon is. Virágillatot sodort felé a szél, és akaratlanul is kinyújtotta a nyelvét.
– Haha! – kacagott fel újra.
Olyan volt a nyelve, mint egy kakaós csiga. Össze tudta tekerni, aztán kigördíteni. Újra meg újra kiöltötte, aztán visszahúzta. Egyre csak nevetett, de aztán megdermedt egy pillanatra. Ha az anyja meglátná, hogy mit csinál, biztosan megszidná.
– A lepkéknek szabad! – kiáltott fel Eketi, és felröppent a fák fölé.
– Szabad péntek, szabad szombat. Szabad szappanozni. Szabad ennek a kis lepkének virágport adni – énekelte, és közben még mindig öltögette a nyelvét.
Nagyon éhes volt már, és össze akarta húzni a szemöldökét, mint otthon, de aztán rádöbbent, hogy a lepkéknek nincs szemöldöke, mire ismét felnevetett.
A levendula illatból alig maradt egy csipetnyi a levegőben. Körözött kettőt, aztán felkiáltott.
– A rét felé szállok. Ott sok a virág!
Behúzta, egyúttal összetekerte a nyelvét, és elrepült reggelizni.
