Nyöszörgésre ébredt Eketi, a lepkelány. Egy gülüszemű sáska jajgatott a fűben.
– Miért? Miért? – hajtogatta.
Eketi nyújtózott, szárnyait megrázta, és a sopánkodó fölé röppent.
– Mi történt? – kérdezte a lepkelány.
– Ki beszél? – forgatta körbe a fejét a sáska.
– Eketi.
– Jaj, Eketi. Nagy az én bánatom. Meghalt a férjem. Nézd, itt hever mellettem.
Eketi lejjebb ereszkedett, mire a sáska asszonyság magához rántotta kampós karjával.
– Mit csinálsz? – kérdezte Eketi.
– Reggelizek – jött a felelet.
A száját akkorára tátotta a sáska, hogy Eketit szinte egészben le tudta volna nyelni. A lepkelány lehunyta a szemét. Már a teste is elernyedt, amikor a feje felett egy szellő lebbent. Egy rigó érkezett, a sáskát a csőrébe kapta, és ahogy jött, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt.
Eketi nem mozdult. Az eget bámulta, majd a körtefa ágait a feje felett. Muslincák köröztek az égen, amikor a szárnyát nagysokára kitárta.
– Imádkozó sáska – percegte mellette egy kabóca.
Eketi nem válaszolt, csak felröppent újra az égig, s közben egyre csak ugyanazt ismételgette.
– Mit csinálsz? Reggelizek. Mit csinálsz? Reggelizek.
A szamárkenyér kék viráglabdái között csendesedett csak el. Falta a virágport, mint aki még sosem evett. Degeszre tömte magát, aztán a virág himbálódzó szárába kapaszkodva hol dörmögve, hol cincogva ismételgette az az egy szót, hogy: reggelizek.
A muslinca felhő újra elszállt fölötte, és Eketi közéjük állt. Úgy táncolt, ahogy ők. Föl, le, jobbra, vissza, aztán megint le, egy pillanat alatt elszédült a lepkelány. Nem bánta, csak nevetett, nevetett, de egészen estig nem pihent meg.
