Valamikor régen, fenn a hegyvidéken Eketi, a barna fürtös kisleány a rossz sorsán kesergett. Még meg sem született, amikor az apja odaveszett a háborúban. Az anyja három éve elhagyta a gyászt, és már a második férjének szült lányát babusgatta. Eketi mosott, főzött, takarított pedig alig volt még csak nyolc. De hiába igyekezett, a mostohaapja görbe szemmel nézte, amióta csak először betette a lábát a házba. Húgát, a saját édeslányát kényeztette, az egyenes hajú, gödröcskés orcájú Mirát. Nem csoda, hogy Eketi gyűlölte a saját göndör fürtjeit, különösen akkor, amikor mosogatott, és a szeme elé tolakodott egy barna tincs.
Egyszer aztán elhatározta, hogy rövidje vágja a haját. Azt gondolta, hogy észre sem fogják venni, hiszen egy cseppet sem törődnek vele.
Közeledett már az este, amikor a nagy ollóval a kezében kilépett a tornácra. Várt, sokáig várt, hogy majd utána kiállt valaki. Talán az anyja vagy a kishúga mondja majd azt, hogy ne tedd, hiszen szép vagy. De a csendet nem törte meg senki, és ő tudta, hogy ez az jelenti, hogy senki sem szereti, mert ronda és haszontalan. A lócára kuporodva bámulta a naplementét, s a körtefa körül táncoló pápaszemes lepkéket. Megmarkolt egy tincset, felemelte az ollót, de nem használta. Mozdulatlanná dermedt a félig nyitott ollóval a kezében. Csak a könnye csorgott. Észre sem vette, ahogy közben körbevették a lepkék. A legnagyobb a csuklójára telepedett, s így szólt:
– Ne tedd, inkább gyere velem.
– Tudsz beszélni? – kérdezte Eketi.
– Nem, csak te álmodod – felelte a barna lepke.
Hunyorogva bámult a leányra, majd két kunkori csápját az ajka elé emelve súgta Eketi fülébe a titkot.
– Elég, ha azt kívánod, hogy „legyek lepke, ígérem, elhagyom az embereket”, és már ki is nő a szárnyad.
Eketi a ház csukott ajtaja felé lesett, aztán összevonta a szemöldökét, és elismételte a szavakat. Zsugorodni, töpörödni kezdett. Legszívesebben felsikoltott volna, hiszen nem gondolta komolyan, de már elkésett. A következő pillanatban kezek helyett két narancssárga szárnnyal verdesett. Pápaszemes barátja kacsintott egyet, s azzal uzsgyi, átsuhant a körtefa ágai között. Eketi követte, de közben a gyomra összerándult, és úgy érezte, mintha tele lenne súlyos kövekkel.
A gyümölcsfákon túl feltámadt a szél, és befújt a szárnyai alá. Az ég közepére, a halovány, lemenő nap vörös uszályába repítette a csintalan fuvallat, és Eketi már arra sem emlékezett, hogy valaha zavarta a hosszú haja. Kacagott, kacagott és még a szélnél is sebesebben száguldott az égen át, tudta, hogy várja a világ.
