Az éjszaka közepén szálltunk a csónakba, még a kakasok is aludtak. A két másik férfi összeragadt szemmel kuporgott az apró lélekvesztőben, rájuk vártunk az indulással. Engem nem kellett ébreszteni, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Üzenet érkezett éppen lefekvés előtt a telefonomra. Elfogyott a pénzem. Talán két hétre lesz elég a maradék. Ha összehúzom magam, és keveset eszem, azt is olcsó helyen, akkor négy hétig is kitarthat, de ennyi, többre nem telik.
Vacogva kapaszkodtam a csónak oldalába, pedig nem volt hideg. Ha lehunytam a szemem, éreztem a szemhéjjam alatt a nedvességet, de sírni nem tudtam, nem is volt miért. „Félek” – formáltam hangok nélkül. Nem tudtam, hogy mi lesz, és a sötétség, ami körbevett, maga a félelem lett. Ha felnéztem, az égen nem ragyogtak csillagok, üres volt és fekete. Összeráncolt homlokkal meresztettem a szemem, hátha meglátom egy felhő körvonalát, és abba kapaszkodhatok. Sokára adtam fel, és hajtottam le a fejem. Abban a pillanatban megmarkoltam a csónak peremét. Alattunk kék hullámok helyett a fekete semmi kavargott.
A tátongó üresség el akart nyelni, talán meg is tette volna, ha a ladik gazdája hagyja. Ő mentett meg, ahogy halkan dúdolva végigsétált a peremen. Még csak nem is egyensúlyozott, úgy lépkedett, mintha otthon a kertben lépkedne. Az ő hangjára elevenedett meg a tenger és az ég. Előbújt a hold, és attól fogva a fekete hullámok háta ezüstbe burkolózott. A leheletnyi szelet is akkor éreztem meg. Ahogy az arcomat végigsimította, már mosolyogtam.
Vezetőnk horgokat eresztett a mélybe, és vártunk, sodródtunk. Félórával később tekerte fel a zsineget, de halat, azt egyet sem fogott. Mégsem unatkoztam. A kegyetlen fekete először szürke lett, aztán vörös, és hamarosan már hunyorogtam. Felkelt a nap. A kék hullámok már arany ruhát öltöttek. A tenger és az ég még mindig összeért, de már nem bántam. Tátott szájjal bámultam a csodát.
Reszelős bömbölésre riadtam. Egy hatalmas konténerszállító hajó magasodott fölénk. Húsz emeletnyi vas. Kicsi lettem, még annál is kisebb, mint amekkora az éjszaka közepén voltam. Ökölbe szorított kézzel kuporogtam. A halász mutatott most is példát. Egyenesen állt a csónak orrában, az óriást bámulta ő is, de mosolygott. Éppen időben húztam ki magam, hogy a vízpermet, amit a vasbálna ránk lehelt, engem is megfürdessen. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, együtt örültünk. A halász, a másik két férfi meg én.
