Három napig tombolt a vihar, s mire elült, már mind a négyen farkaséhesek voltunk. Akármilyen kicsi porciókat is osztott Onik, egy napja kifogytunk a heringből. A szél még erősen fújt, de már tiszta volt az ég, és tudtam, hogy indulni kell. Sántikálva jártam körbe a szánt. Egy hete bicsaklott ki a bokám, régen ennyi idő alatt helyrejött. Mégsem törődtem vele, muszáj volt halat fogni vagy nyulat lőni. A fiam lépett ki a kunyhóból bottal, hálóval és lékvágóval a vállán.
– Megyek én – mondta, és rám mosolyogott.
– Egyedül? Bajod eshet – feleltem.
– Te is mindig egyedül jártál horgászni.
– De te még csak húszéves vagy – csúszott ki a számon.
– Apa, felnőtt vagyok, ezt te is tudod. Neked rossz a lábad, most én megyek – válaszolta, és már hívta is a kutyákat.
Többet nem szóltam, csak figyeltem, ahogy mindent a helyére tesz. Nem hibázott, a keze sem remegett, és akkor értettem meg, hogy igaza van, már felnőtt.
Vacogva bámultam utána. Már az apró pont, amivé a szánnal zsugorodott, az is régen eltűnt. Nem láttam mást, csak a vakító fehér havat. A csendet csak a szél pustolása törte meg. Tizennégy voltam, amikor először egyedül vadásztam. Az apám nem törődött vele, hagyta, hogy menjek. A mai napig úgy hittem, hogy jobb apa vagyok, mert én vigyázok a gyermekeimre. Tévedtem, önzés volt az, amit erénynek hittem. Csak a szárnyát kurtítottam, a röptét nehezítettem, de szerencsére most lerázta a láncot, és én hagytam, ahogy azt az apám is tette. A reggeli napban megjelent előttem a ráncos arca, ősz szakálla. Mosolygott, és most először harag helyett hálát éreztem.
– Köszönöm – súgtam, és fejet hajtottam.
