Sercen a könyvelő tolla, amikor csőrét az első rigó nyitja.
Sorra jegyzi a hangokat, de csak számok maradnak.
A patak zúgása nem több, mint egy hanyag tollvonás.
Az égen pislákoló csillag? Már csak egy maradt.
Így dolgozik az idő, a fáradhatatlan könyvelő.
Hajnal után a reggel következik, s ő csak számlálja a perceket,
amíg hónapokká kerekednek.
De ma a patakparton elakad, szemébe a dér könnyet csal.
Mindenek anyja mosolyog rá, terít csillagokat a lába alá.
A fényük hol elillan, hol felragyog, megszámlálhatatlanok.
Az idő gurgulázva nevet, akár egy kisgyerek.
Vállán enged a vaskolonc, hogy végre szabadon szárnyalhasson.
A piacnál riad, a szigorú macskakövek tekintete alatt.
Harmincnégy asztal, negyvenkét fajansz, tizenhárom terítő.
Fut, rohan az idő, hogy pótolja, amit nem lehet, a kacagással töltött perceket.
A patakparti csoda kimarad, örökké csillog háborítatlan.
