Újra sötétségbe borult a föld, és a jaguár isten a harcosaival az oldalán végigjárta a falvakat. Királynak kiáltotta ki magát, és aki nem esett térde előtte, azt megölte. De akármilyen kegyetlen is volt, megtartotta a szavát. Egy kukoricatövet életben hagyott, de arra ügyelt, hogy ne szaporodhasson. Az emberek újra éheztek és rettegtek, ráadásul barlangok helyett már kunyhókban laktak, ahol a jaguárok szabad prédája volt minden asszony, férfi és gyerek.
Eku, a kakaó isten a második hosszú éjszaka közepén eredt útnak. Elhagyta a kettéhasított hegyet, hogy megkeresse testvérét, a kukorica istennőt. Illatos, fahéj botjára támaszkodva cammogott. Hajlott hátára egy teknős páncélját húzta. Gyér haját egy bagoly tollaival fedte.
– Ki vagy? Ember? Madár? Teknős? – kérdezte a nép.
Eku nem felelt, helyette minden alkalommal egy barna italt kotyvasztott. Kakaóval kínálta, aki az útjába akadt, még a jaguár harcosokat is. Így barátkozott meg velük. Végül odaengedték az utolsó kukoricához. „Csak egy öreg, ugyan mit tehet?” – mondogatták.
De azon az éjszakán dupla adag kakaót kaptak a katonák, és elvesztették a fejüket. Ájulásig táncoltak a tűz körül. Eku türelmesen várt, s csak akkor látott munkához, amikor mind elszenderedtek. Fahéj botját apró darabokra törte. Csípős illatával ébresztette fel Csimekót, aki már réges-régen a kukoricatő alatt feküdt mozdulatlanul.
– Gyere. Ez itt kakaó és fahéj, ebből a kettőből születik a legerősebb varázslat, ha te is úgy akarod. Szórd a tűzre, és hívd – mondta Eku.
– Kit hívjak? – kérdezte Csimekó.
– Azt csak te tudod – felelte Eku.
A parázs mellé kuporodott a kukorica istennő. Először csak a fahéjat rakta a tűzre, és dalolt. A kakaót csipetenként adagolta. Valahányszor fellobbant a tűz, Csimekó felkiáltott.
– Bújj elő!
Kukorica bőrű, sárga kígyó emelkedett ki a tűzből. A kíváncsi Eku közel hajolt, és bagoly fejdíszéből a tűzbe hullott egy toll. Abban a pillanatban szárnya nőtt a kígyónak, és felkacagott.
– Kecakó! Kecakó! – dalolta, és a völgy összes fája meghajolt.
A jaguár isten fejébe fájdalom hasított, Ipoka szelleme rázta fel álmából.
– Újra született, akinek sohasem lett volna szabad! – ordította Kin Ahau fejében a hang.
– Ne riogass, csak mond, hogy mi történt – csitította a jaguár isten.
– A kukorica istennő megszülte a fény istenét.
– A napot?
– Nem valami sokkal rosszabbat. Az éjszaka igazi ellenfelét – súgta Ipoka hangja.
A jaguár isten nem kérdezett többet, serege élén vágtatott az utolsó kukoricatőhöz.
Üvöltve érkezett, hogy elpusztítsa a kukorica istennőt, de nem jutott a közelébe. Kecakó, a tollas kígyó útját állta. Köré tekeredett, megszorította, és a jaguár isten megint felordított, de most már fájdalmában. A harcosai a segítségére siettek, de a tollas kígyó farkának egyetlen suhintásával messzire söpörte őket.
Kín Ahau először életében megremegett, a halál nézett vele farkasszemet.
„Kígyó és sas. Két állat ereje lakozik benne, soha le nem győzheted” – súgta a fejében a hang.
Kín Ahau megrázta magát. Haszontalan, régi, gyenge testét a szárnyas kígyó szorításában hagyta. Egy nagymacska testébe bújt, egyedül csak büszkeségét, a foltos bundáját tartotta meg. Állat lett ő is egészen, és attól fogva az is maradt. Morogva vetette rá magát a tollas kígyóra a jaguár. Tépte-marta ellenfelét, közben a kígyó szorongatta, de egyik sem boldogult a másikkal. Soha fel nem adták, azóta harcolnak egymással. Ha a tollas kígyó kerekedik felül, kisüt a nap. Amikor a jaguár az erősebb, akkor jön el az éjszaka.
