Miska két kézzel markolta a vaskorlátot, mégis megcsúszott. Térde az oszlophoz csapódott, de nem érzett fájdalmat. Lerúgta a strandpapucsát, mezítláb biztosabban állt. Csuromvizes, szőke haját a füle mögé igazította.
Miért? Miért? Miért? – kérdezte önmagától újra és újra.
A jobbján egy apró, ráncos férfi öklendezett. Régen kihányt már mindent, amit csak lehetett, de nem tudta abbahagyni. Valahányszor egy hullám mélyére zuhantak, a feje lebicsaklott.
Miska összeszorította a fogát és előre meredt. Nem látott messzire, de legalább azt tudta, hogy mikor zuhannak újra a mélybe.
Szakadt rövidnadrágja zsebébe túrt, előkotorta a hajójegyet, amit alig két órája vett, és rámeredt. Csupán egy pillanatig kapaszkodott egy kézzel, s már a földön szánkázott. A falnak csattant, elvesztette az eszméletét.
Odabenn, két sor szék között, a földön kiterítve tért magához. Felemelte a fejét, de egy kéz visszanyomta a homlokát. Széles, lapos orr és barna szempár takarta el a mennyezetet.
– Nem – mondta az ismeretlen asszony.
Miska tudta, hogy igaza van, de az utasteret ellepte a benzingőz. Majd megfulladt, és másodszorra is ki akart szökni a fedélzetre. Lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön hozzá. Alaposan végiggondolta, mielőtt cselekedett. Először csak felül, aztán majd feláll, tesz egy kört, s amikor már nem figyelnek rá, akkor fog az ajtóhoz szaladni.
Fekete, alaktalan köd lepte el Miska gondolatait. Éppen olyan, mint amikor a jegyet vette. Tudta, érzete, hogy nem kellene felülnie erre a hajóra, mégis megtette. Különben lekéste volna a csatlakozást. Akkor az tűnt a legfontosabbnak, de tévedett.
– Miért nem hallgattam a megérzésemre? – tette fel magának újra a kérdést.
A csatlakozás, a munkahelye, a fizetése, a jövője. Sorolta az érveket, de a vihar közepén mind üresen csengett. Megfogadta, hogyha ezt túléli, mindig hallgatni fog arra a ködös, belső hangra. Vett egy mély levegőt, de rögvest rátört a köhögés. A benzingőz elviselhetetlen volt, muszáj volt kijutnia a fedélzetre.
– Tehát először is felülök – mormolta magának.
A két szomszédos székbe kapaszkodva húzta fel magát. Késszúrásként hasított az oldalába a fájdalom, de nem törődött vele. Ki kell jutnia, vagy megfullad. Egy kék kendő ért az arcához, ahogy az ápolója odafordult.
– Nem – súgta az asszony, és Miska bólintott.
Nem moccant, újra erőt kellett gyűjtenie. Lehunyta a szemét, s arra gondolt, hogy már az ajtónál áll, és egy pillanattal később már kint lesz a szabad ég alatt, ahol kap levegőt. Gondolatban már a kilincset nyomta le, mégsem tudott kilépni a fedélzetre. A szürke köd megállította.
– Nem – mondta az alaktalan gomolyag, de a hangja éppen olyan volt, mint az asszonynak.
A hajó motorja nagyot dörrent, és még több benzingőz ömlött az utastérbe. Miska megrázta magát, és feltápászkodott. Tudta, hogy ki kell jutnia, de megfogadta, ha ezt túléli, azután már tényleg hallgatni fog a hangra.
