Eketi egy körtefán szunyókált a déli melegben, amikor a kutyaugatás felébresztette.
– Celofán. Celi, ide hozzám! – rikkantotta el magát, és a hang irányában röppent.
Rögtön felismerte a kutyájuk hangját. Imádott a puha bundájába túrni a kis csöppségnek. Celofán, a kutyájuk még a húgánál is kisebb volt. Sőt még a macskájuknál is.
– Gyere ide kicsikém – gügyögte Eketi, de egy hang sem jött ki a torkán.
„Lepke vagyok, nem tudok beszélni” – gondolta.
„De akkor a poloskákkal miért tudtam?” – folytatta az elmélkedést.
A rét véget ért, fák ágai között szállt tovább Eketi, ahogy a kutyájuk hangját követte. Celofán egyre hangosabban ugatott, és Eketi el nem tudta képzelni, hogy vajon kivel harcol. Nem kellett soká várnia, ahogy kiért a fák közül, megtudta.
„Darazsak” – gondolta Eketi.
Három hatalmas lódarázs zümmögött Celofán orra előtt.
– Hagyjátok békén! – kiáltott rájuk Eketi.
– Mi közöd hozzá? – dörrent rá a középső lódarázs.
„Mégis tudok beszélni” – gondolta Eketi, aztán a kutya homlokára szállt.
– A barátom – felelte a darázsnak.
– No, hiszen. Akkor vidd el a fészkünktől. Ha bántja, nagyon meg fogja bánni.
Eketi a kutya orra elé szállt, és addig-addig kőrözött előtte, amíg Celofán végre észrevette. A ház felé csalta, de akárhogy erőlködött, bármit is mondott, Celofán egy szót sem hallott belőle. Csak a rovarok értették meg.
Celofán teljesen megváltozott. Akkora lett, mint egy hegy. Még a nyelve is nagyobb volt Eketinél. A bundájában könnyedén el tudott volna bújni, akár a rét közepén a magas fűben.
– Celofán! – kiabálta Eketi édesanyja.
A kutya visszarohant a házhoz, Eketi egyedül maradt.
– Édesanyám – motyogta a lepkelány.
„Hazatérek” – gondolta.
Abban a pillanatban feltámadt a szél. Felkapta, és a rét másik végébe sodorta.
– Holnap hazamegyek, csak még megkóstolom a pipacsokat – fogadkozott Eketi.
Vörös virágtengerbe ért, és befeküdt a puha szirmok közé.
