A nagy forróság felégette a fenyőerdőket, s a száraz pusztaságot ellepték az Agavé kaktuszok.
– Fenyőmag nélkül éhen vesznek a teremtményeid – figyelmeztette Huzipó a napot.
– Majd jól laknak az ajándékommal – válaszolta Kecakó.
Így is lett, az emberek a nagy szárazságot az Agavé kaktusz nedvével élték túl, de már nem énekeltek. Szólamvezetőjük Oya, az eső istennő elhallgatott. A második nap gyermekei a forróság elől barlangokba húzódtak, s ha mégis kimerészkedtek, akkor borús arccal bolyongtak a sivatagban. Mígnem egyszer aztán ráleltek a fekete tükrök barlangjára, ahol Ipoka várta őket. Teste már rég odaveszett, de a lelke ezerszeresen megsokszorozódva vette körül a barlangjába tévedőket.
– Lélektükrök – súgta Ipoka.
Az emberek nem értették a szavát, mégis megigézve bámulták az új csodát. Volt aki egy késformájú fekete lélekpengét vett magához, volt aki egy kerek korongot akasztott a nyakába. Egy sem maradt, akinek a gondolatát Ipoka attól fogva ne olvashatta volna.
Közeledett az évforduló, az áldozás felszentelt ünnepe, s az emberek elindultak a legmagasabb hegy lábához, hogy az egyik társukat a napnak ajándékozzák az oltáron. Hosszú volt az út a kiégett pusztaságon át, és közben Ipoka a fekete kövekből az emberek fejébe költözött. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a nap csupán egy izzó korong, ami nem életet ad nekik, hanem halált. Mégis kitépték társuk szívét, s a nap attól fogva hálából még forróbban ragyogott. Az embere visszamenekültek a hűvös, fekete barlangba, s többet nem bújtak elő. Kerülték a napot, s csakhamar Ipokához fohászkodtak.
A fekete isten egy új táncot tanított nekik. Kezüket a földön húzták, lábukat karikába hajlították. A következő évfordulóig jól begyakorolták a táncot, és Ipoka hálából farokkal ajándékozta meg az embereket, majd kiküldte őket a barlangból, hogy a napnak is megmutassák, amit tanultak.
Kecakó elszörnyülködve bámulta a majmok seregét, amivé Ipoka változtatta a teremtményeit. A földre akart szállni, hogy kijavítsa a hibát, de Totek és Huzipó elé állt.
– Te vagy a nap, te vagy az istenek feje. Nem hagyhatod el az eget! – kiáltotta Huzipó.
– Többé már nem. Elbuktam. A hiúságom lett a vesztem. Okuljatok belőle, és válasszatok helyettem új napot – felelte Kecakó.
Bukfencezett egyet, és a nap kialudt. A fény istene lezuhant a földre. A majmokat szétkergette, s újra munkához látott. Új embereket akart teremteni, de nem olyan okosakat, mint az előzőek. Azt remélte, hogy így majd nem lehet őket elbűvölni, ahogy azt Ipoka az emberek második nemzedékével tette.
