Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen túl, de még az Óperenciás-tengeren is túl élt egy pattanásos óriás. Ha akarta, egy nap alatt körbejárta a világot, s ha elfáradt, zsebre vágta a napot, hogy aludhasson. De a pattanásaival nem boldogult. Viszkettek, és sosem múltak el.
Történt egyszer, hogy egy kismadár pihent meg az óriás homlokán. Kősziklának nézte, és persze az óriás nem volt rest, elkapta. Csivitelt és rimánkodott a kismadár.
– Kegyelmezz, és én segítek neked – mondta.
– Te, nekem? – kérdezte az óriás, és felnevetett.
– Ha eltévedsz, én föléd szállok és haza vezetlek – ígérte a kismadár.
– Sohasem tévedek el, óriás vagyok.
– Ha egyszer éhezel, viszek neked magokat – ígérte a kismadár.
– Amit te egy esztendő alatt gyűjtenél össze, az nekem fél fogamra se lenne elég.
– Ha beteg leszel, meggyógyítalak – ígérte a kismadár.
Az óriás nem válaszolt, csak hümmögött. Egyszeriben berekedt, s csak nagy nehezen tudta kinyögni azt az egy szót, hogy „pattanás”.
– Segítek! A válladra ülök, s bejárjuk a világot. Meg nem állunk, amíg gyógyírt nem találunk a bajodra – mondta a madár.
Ebben megegyeztek, igen ám de alig pislantott egyet a kismadár, és az óriás már átlépte az Óperenciás-tengert, de még az Üveghegyet is.
– Ne siess, így sosem találjuk meg, amit keresünk! – kiáltott fel a kismadár.
– Én csak így tudok – dörmögte az óriás, és megtorpant.
Ahogy körbenézett, látta, hogy éppen egy vásár előtt cövekelt le. Csaknem agyontaposta az odalenn alkudozó embereket. Az árusok mind egy szálig jéggé dermedtek, elnémult a zsibongás. A nagy csendben jól lehetett hallani, ahogy egy vörösképű kisfiú elrikkantotta magát.
– Mennyi pattanás!
Ahogy azt kimondta, az óriás feje, lába és keze összezsugorodott. Persze még így is akkora maradt, mint egy hegy, de a fejével már nem érte el a felhőket.
Egy tucat kis csibész gyűlt a vörösképű gyerek mellé, és kántálni kezdték, amit a cimborájuk elkezdett.
– Pattanás, pattanás, pattanás!
Az óriás meg egyre csak töpörödött-töpörödött, mígnem már felfért a kismadár hátára.
Attól fogva repültek, és az óriásból Mákszem Matyi lett. A kismadár énekelt, s Matyi egyre csak kacagott, mert eltűntek a pattanások. Azt sem bánta, hogy nem volt már óriás. Hiszen, ha szépen megkérte a barátját, újra a felhők fölött szállt.
