Egy szép napsütéses kedden történt, hogy a harmadik osztály az elvarázsolt Szőcei lápréten járt. Szigorúan libasorban, a pallón járták be a vidéket, ahogy a tanítónő parancsolta, de az egyik pihenő után Petra, az osztály legrakoncátlanabb leánya lemaradt. Vele tartott két osztálytársa, Szotyi és Henrik. Petra a válláig felérő, rózsaszín virágú, kígyógyökerű harmatfűre mutatott.
– Az a kedvencem. Ki szed nekem belőle?
– Védett növény, megmondta a tanítónő – felelte Szotyi; a becsületes neve Szokolai Matyi volt, de senki nem hívta így.
– Gyáva – vágta rá Petra.
Henrik elvigyorodott, és lelépett a pallóról. Három lassú lépést tett a virág felé, majd elakadt.
– Mi lesz már? – csattant fel Petra.
– Ti nem halljátok? – kérdezte Henrik.
Petra és Szotyi is lelépett a deszkáról, s amikor Henrik mellé értek, meghallották a duruzsolást.
– Méhek? – kérdezte Petra.
– Menjünk vissza – súgta Henrik.
– Virág nélkül nem – felelte Petra.
Szotyi megcsóválta a fejét, és megmarkolta a rózsaszín virág tövét. Megrántotta, de abban a pillanatban fekete felhők gyűltek a rét fölé, s megdörrent az ég. A három gyerek összezsugorodott, s azzal egyidőben a kígyógyökerű harmatfű megnyúlt. Egyre nőtt, mígnem már nem is látták a tetejét.
– Itt maradtok a réten, ez lesz büntetésetek! – dörögte az ég.
A három gyereknek egy szempillantás alatt szárnya nőtt, lepke lett belőlük.
– Mit csináltál? – sipította Petra.
– Te akartad a virágot – feleselt Szotyi, majd hozzátette: – Szép pöttyös lett a szárnyad.
– Mit számít az most? Arra felelj inkább, hogyan megyünk ezután haza – kérdezte Petra remegve.
– Nem tudom – felelte Szotyi.
– Majd kitalálunk valamit – mondta Henrik, akiből vérfűboglárka lett, bár ő is reszketett.
– Te nem félsz? – kérdezte Petra.
– Én? Soha – húzta ki magát Henrik.
Körberepülték a rétet, egész nap keresgéltek, de az osztályt nem találták. Napnyugtakor egy vörös virágú növényen pihentek meg, s akárhogy is féltek, elnyomta őket az álom.
Az erdei pacsirta énekére ébredt Petra, a díszes tarkalepke, kitárta vörös és fehér pöttyökkel teleszórt fekete szárnyát, majd megbökte a szomszéd lepkét, Henriket.
– Idenézz, milyen szép a vörös és fekete egymás mellett – súgta a fülébe.
Henrik is kinyitotta szárnyát, fekete erezetű, kék ékszerként csillant meg a reggeli nap fényében.
– Mit is mondtál? – kérdezett vissza. – Nem hallottam, úgy elkábított a káprázatos királykék.
Petra nem válaszolt, inkább kibújt a tőzegeper vörös, csillag formájú szirmai közül. Megkerülte a hosszúkás, fűrészes levelet, s ahogy az elágazás alatt csüngő kisebb virágkehelyhez ért, odébb lökte a medvelepkévé változott Szotyit, s elterpeszkedett a szirmokon.
– Te micsoda kis rondaság lettél! A hátsó, piros szárnyaid és az első, fekete-fehér csíkosak össze sem illenek. Ráadásul így, amikor összezárod, csak a csíkosak látszanak, mintha nem is lepke, hanem inkább egy nagy, csíkos napraforgómag lennél – mondta Pötyi kacagva.
– Na, és az a két fekete pötty a szárnya végén? Olyan mintha elöl és hátul is lenne szeme – tette hozzá Henrik.
Szotyi nem válaszolt a sértésre, még csak nem is pislogott.
– Ma a patakpartra látogatunk, ott keressük a többieket – jelentette ki Petra.
Henrik vele együtt röppent fel, de Szotyi maradt. Lassan visszamászott kedvenc virágkelyhébe.
– Jössz már?
– A patakparton sok a szitakötő, egy szempillantás alatt felfalnak mindhármunkat. Emlékeztek, hogy mit mondott róluk a tanítónő? – mormolta Szotyi.
– Gyáva – sipította Petra, és elszelelt.
– Itt a réten is akad szitakötő. Lehet, hogy örökre lepkék maradunk, nem töltheted az egész életedet ezen az egy virágon. Gyere már – zümmögte Henrik.
– Nem, veszélyes – vágta rá Szotyi, s hátat fordított a kék lepkének.
Egyedül maradt. Kétszer is körbejárta a tőzegeper kelyheit, belakmározott a virágporból, miközben azon morfondírozott, hogyan lettek ők hárman elválaszthatatlanok.
Egymás mellett ültünk az osztályban, ráadásul mindhármunkat elvarázsolták, együtt ragadtunk a réten, de ez így mégsem jó, ez nem igazi barátság. Akárhogy is, senki mást nem ismerek, utánuk kellene mennem – gondolta.
Berregő hangra lett figyelmes. Mozdulatlanná dermedt. Szitakötők repkedtek a rét fölött, de azt remélte, hogy nem veszik észre: összezárta a szárnyát, hogy olyan legyen, mint egy csíkos napraforgómag. Hátsó, piros szárnyait eltakarta a csíkos elsőkkel, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.
A szitakötő berregése elnémult, Szotyi megnyugodott.
Majd megmutatom Petrának, hogy nem vagyok gyáva – gondolta.
Hideg szél csapott a rétre, vihar közeledett, s a tőzegeper szirmai átölelték a csíkos medvelepkét. A szél szárnyán megérkeztek a fecskék. Érezte a rét összes lakója, mind meglapult. Szotyi viszont nem: úgy hitte, ha már nem hallja a szitakötőket, biztonságban van. Kimászott rejtekéből, szárnyait kitárta, messziről világított a hátsó, piros foltja. Az egyik fecske rögvest lecsapott, de a szél gyorsabb volt. Felkapta az apró medvelepkét, s a rétről egy szempillantás alatt a fák közé fújta.
Sötét felhők lepték el az eget, s az a kevés fény is odalett, ami addig a lombokon át a lápig ért. Szotyi vaksötétben cikázott a mohával tarkított állóvíz fölött. A réten a fecskék, itt a békák lakomáztak. Megfogadta, hogy kivárja, amíg elvonul a vihar, de olyan édes illat csapta meg, amihez foghatót még sohasem érzett.
Talán tőzegeper illatát hozza a szél. Bebújok a szirmai közé. Biztonságban leszek, s még jól is lakom – gondolta, noha tudta, hogy ez az illat teljesen más. A mézet ígérő fuvallatot követve egyre közelebb ereszkedett a víz felszínéhez. Békák között cikázott, s átkozta magát, hogy elhagyta biztonságos otthonát. Nem látta, csak sejtette, hogy vörös virágkelyhek közelébe ért.
– Csak egy virág, nem eshet semmi bajom – biztatta magát, s egyik lábát megvetette a kehely szélén.
Hirtelen egy vörös, ragadós szál tapadt rá.
Szotyi húzta, rángatta a lábát, de semmire sem ment vele. Egy újabb szál, majd egy harmadik is ráragadt. Mind a négy szárnyát megfeszítette, teljes erejéből verdesett, mégsem tudott felrepülni.
A harmatfű ragadós szálai lassan a medvelepke felé hajoltak, hogy körbefonják és megemésszék.
Ekkor berregő hang szakította meg a néma küzdelmet. Szotyi mozdulatlanná dermedt, ahogy egy medvelepkének ilyenkor kell, de már elkésett.
– Segíthetek? – sziszegte a fülébe egy türkizszínű, csodaszép szitakötő.
Szotyi tudta, hogy vége.
Ijedtében mégis bólintott.
A szitakötő föléje hajolt. Kitátotta a száját.
Aztán… elharapta a ragadós szálakat. Szotyi kiszabadult!
Repült, amilyen gyorsan csak tudott.
