A szitakötő követte Szotyit, a medvelepkét, de nem támadta meg. Könnyedén libegett mellette, s mire a láp és rét határára értek, elvonult a vihar, kisütött a nap. A csíkos medvelepke elbújt a magas fűben, azt remélte, ott nem fér hozzá a csillogó, türkiz páncélú szitakötő. Amaz a feje felett lebegve szólalt meg.
– Kisasszony.
– Tessék? – hebegte Szotyi.
– A nevem: Kisasszony.
– Matyi.
– Hogyan?
– Ööö… Szotyi. Medvelepke vagyok.
– Én pedig szitakötő vagyok, s a nevemet a karcsú derekam és szép ruhám miatt kaptam – duruzsolta a szitakötő kuncogva.
– Érdekes – motyogta a magas fűszálak közül a kis lepke szégyenkezve, miközben arra gondolt, hogy senki sem hinné el, ha azt mondaná, hogy tegnap még harmadikos fiú volt.
– A Szotyi is különleges név. Ne félj, nem bántalak – mondta Kisasszony.
Szotyi feljebb mászott, de takarásban maradt.
– Legyünk barátok – zümmögte Kisasszony.
Szotyi felmászott a fűszál legvégére, ahol a szitakötő könnyedén elérhette. A berregő hang felerősödött.
Egy sárga-fekete csíkos szitakötő jelent meg felettük.
– Hozzá ne merj érni, ő a barátom! – kiáltott rá Kisasszony.
– A barátod? Haha. Egy szavát se hidd el – szólt a darázsruhájú szitakötő Szotyihoz.
– Miért? Nekem is lehet barátom – feleselt Kisasszony.
– Persze, telezabáltad magad, nem fér beléd, de magad mellett tartod vacsorának. Add nekem, ma még nem volt szerencsém.
Szotyi lassan megfordult, de a szemét egy pillanatra sem vette le a fűszál fölött köröző szitakötőkről. Azt remélte, hogy annyira lefoglalja őket a veszekedés, hogy észre sem veszik a cselt. Hamarosan a szárnya végére festett hamis szemekkel meredt rájuk.
– Repüljünk a patakpartra – súgta Szotyi, s ahogy sejtette, ezzel mind a ketten egyetértettek. Tudta jól, hogy a víz mellett töltik idejük nagy részét. Szárnyra kapott, de a két berregő ragadozó meglepetésére velük ellentétes irányban indult. A tőzegeper már várta, s elrejtette a hoppon maradt szitakötők elől. Szotyi megmenekült!
Petra és Henrik alkonyatkor érkezett.
– Lefogadom, hogy itt gubbasztottál egész nap. Kár volt félned, egyetlen szitakötővel sem találkoztunk, és még a patak túloldalára is átrepültünk. Csodálatosan szép volt. Veled biztos nem történt semmi érdekes.
– Felkapott a szél – kezdte Szotyi kissé megbántódva.
– Jaj, ne is mondd! – kiáltott fel Petra. – A patak felett szálltunk, amikor ránk zúdult a vihar. Alig tudtunk megkapaszkodni a parti sás levelében. Te hol voltál?
– Itt.
– Itt? Haha – kacagott fel Pötyi, de a berregő hangra elnémult.
– Szotyi, én vagyok az – zümmögte a tőzegeper felett lebegő szitakötő. – Tőlem mindenki fél, csak te nem, mert a barátom vagy. Ugye?
Szotyi megmoccant, mire Petra rápisszegett.
– Maradj veszteg, ez egy szitakötő, mindent felfal, ami az útjába kerül.
Szotyi ügyet sem vetett Petrára, lassan kibújt a tőzegeper vörös szirmai közül. Kisasszony azon nyomban mellé ereszkedett. Nagyra tátotta a száját, de Szotyi meg sem rezzent. Csattant a szitakötő rágója, s Kisasszony újra felröppent a levegőbe.
– Az utolsó ragadós szál, megszabadítottalak tőle – zümmögte.
– Köszönöm – mondta Szotyi a barátja mellé emelkedve.
– Gyere, most kezdődik a szentjánosbogarak tánca – hívta Kisasszony.
Szotyi habozás nélkül követte a sötét éjszakába.
Petra folyton csúfol, és soha nem mentett volna meg a ragadós harmatfűtől, ő nem a barátom. Kisasszony az, aki megvéd, ha kell, és kedves velem – gondolta.
A patakpartot száz meg száz apró, zöld lámpás világította be.
– Esküvő lesz, nem is egy! – kurjantotta el magát Kisasszony.
A két barát a köröző, ünneplő szentjánosbogár-vőlegények közé állt, s hajnalig táncoltak a víz felett. A rétet kettészelő deszkapallón pihentek meg. Szotyi a madarak énekét hallgatva felsóhajtott: – Gyönyörű.
– Ugye? Mit tennél a harmatfűvel, ami a lábadra tapadt, ha nem egy kis lepke, hanem ember lennél? – kérdezte Kisasszony.
Talán sejt valamit? – gondolta Szotyi, majd az felelte, hogy: – Megcsodálnám.
– S utána kitépnéd tövestől, mint a kígyógyökerű keserűfüvet?
– Soha – motyogta Szotyi lehajtott fejjel, de a fejében tótágast állt a világ.
Eszébe jutott, ahogy Petra azt kiáltotta, hogy nem meritek. Amikor újra felemelte a fejét, Kisasszonyt már nem szitakötőnek, hanem kék harmatruhában pompázó tündérnek látta.
– Maradj a pallón, az hazavezet – súgta Kisasszony, és feloldotta az átkot, amit tündérkeresztanyja, Keserűfű küldött a rétet feldúló három csibészre. Szotyiból újra gyerek lett.
– Mi lesz Petrával és Henrikkel?
– Ők lepkék maradnak még egy napig, hogy megtanulják tisztelni a lápot. Számukra más próbát eszeltem ki.
Két sárga-fekete csíkos hegyiszitakötő röppent Kisasszony mellé, de Szotyit már nem tévesztették meg. Felismerte a tündérkirálynő testőreit.
– Úrnőm, felébredt a másik két bajkeverő.
Kisasszony melléjük röppent, s mire Szotyi felocsúdott, már messze járt, de az utolsó szavai még a fülébe csengtek: „Kövesd a pallót, tiszteld a lápot”.
Mosolyogva sétált végig a tanösvényen, sorra elköszönt az ismerőseitől, először kedvencétől, a vörös kelyhű tőzegepertől. Aztán a rét fölött cikázó lepkéktől, a boglárkáktól, tarka- és medvelepkéktől. Még a félhomályos lápba is bemerészkedett, hogy utoljára meglesse a félelmetes, ragadós szélű harmatfüvet. Aprónak és törékenynek látta. Fütyörészve indult haza, korgott a gyomra, s arra gondolt, hogy vajon mit főz ma anya. Egy vörös és fehér pöttyös, fekete szárnyú tarkalepke szállt a vállára.
– Petra, te vagy az?
A kis lepke nem felelt, s a következő pillanatban továbbröppent.
– Találkozunk holnap az iskolában! – kiáltott utána Szotyi. Akkor értette meg, hogy minden lepke és virág egyformán értékes, hiszen bármelyik lehet egy elvarázsolt gyermek. Tágra nyílt szemmel tekintett körbe a réten, s kacagva mutatott az egyik csíkos medvelepkére, hogy „lám, az a kis lepke én vagyok”.
