Morba, az agancsos óriás az erdő mélyén lakott egy kis faházban a feleségével, Mirnixel a boszorkánnyal és lányukkal Nikával.
Morba sokkal később ébredt, mit ahogy szokott, de így is megelőzte a többieket. A patakhoz indult volna friss vízért, de még a házból sem jutott ki. Beszorult az ajtó. Megizzadt, mire félig kinyitotta. Térdig ért a hó, az torlaszolta el a kijáratot. Egész éjszaka esett, és még reggel is sűrű pelyhekben szállingózott. Morba lapátot fogott, és eltakarította a ház elől a havat. Közben őt is belepte a hó. Gondolt egyet, és úgy ahogy volt, akár egy hatalmas hóember, berontott a lánya szobájába.
– Gyere hógolyózni! – kiáltott fel, pedig Nika még aludt.
A lány nem nyitotta fel a szemét, csak rekedt hangon azt kérdezte, hogy: – Esett a hó?
– Igen, derékig ér! – harsogta Morba.
Nagyot mondott, ahogy mindig szokott.
– Megyek – motyogta Nika, és a másik oldalára fordult.
Morba az ajtóban ragadt, de a hó megolvadt a vállán, hátán és csorogni kezdett a padlóra. Kapta magát, és kicammogott a kertbe, ott várt tovább. Hamarosan Nika toppant mellé állig beöltözve.
– Készen állok a hócsatára! – kiáltotta.
– Mik azok az apró nyomok ott a hóban? – mutatott előre Morba az állát vakargatva.
– Mókus – vágta rá Nika.
– Ugyan, ők ilyenkor le nem teszik a lábukat a fákról. Egyikről ágról a másikra ugrálnak – felelte Morba.
– Akkor macska – mondta Nika.
– Annál kisebbek.
– Hát akkor mik azok? – kérdezte Nika, és az apjára kacsintott.
– Azt nem tudom, de azt igen, hogy miért esett ma ilyen sok hó – válaszolta Morba, és már vigyorgott.
– Na, mesélj – súgta Nika, és Morba egy mesébe fogott.
A fényesen izzó uraság, a Nap minden reggel korán kel, átvándorol az égen, és csak este pihen meg. Így megy ez egy egész éven át, decemberre rettenetesen elfárad. Olyankor megpihen, sötétség lepi az eget, és helyette a felesége, a Hold virraszt. Bejglit süt karácsonyra. Mákot darál, lisztet szór a deszkára, tésztát gyúr és keleszt. Amíg az apjuk alszik, csintalankodnak a gyerekek. A konyhában, az asztal körül rohangál a sok kis csillag. Anyjuk olyankor csendre inti őket, hiszen végre pihen a Nap. Attól fogva hangtalanul folyik tovább a játék, mert a sok csillag nem tud egy helyben megállni, végre futkározhatnak, hiszen ők meg egész évben egy helyben ácsorogtak az égen. Mind közül az esthajnalcsillag a legrakoncátlanabb. Ő folyton azon ügyeskedik, hogy elcsenje a szitát. A Hold jól tudja ezt és ügyel, rácsap a kezére ha észreveszi, de idén az esthajnalcsillagnak sikerült. Ő szitált ott fenn az égben, így lett idelenn ez a temérdek hó.
– Tavaly alig esett, most meg abba sem akarja hagyni. Hogy van ez? – kérdezte Nika.
– Hát éppen ez az – vágta rá Morba.
– A Hold is fáradt ám. Hiszen ő egész évben éjszaka ragyogott, amikor a férje megpihent. A bejglit már befejezte, ő is aludni tért, ahogy vele együtt a gyerekei is, a csillagok.
– De a hó még mindig esik.
– Igen, mert az esthajnalcsillag ott felejtette a konyha padlóján félreborulva a szitát.
– A konyha padlóján? – kérdezte Nika.
– Fenn az égben, a Nap házában – magyarázta Morba nekivörösödve.
– És csak esik a hó? – kérdezett újra Nika mosolyogva.
– Igen, nagy a csend, hallod? Ilyenkor mindenki tudja, hogy végre pihen a Nap és a Hold. Kialusszák magukat, hogy jövőre újra egy éven át világosságot hozzanak.
– Hát jó – mondta Nika, és megrándította a vállát. – De mik azok a pici nyomok a hóban?
– Azt majd legközelebb mesélem el – felelte Morba már egy hógolyóval a markában.
Nika futásnak eredt, egy fenyőfa mögött keresett menedéket, hogy ő is meggyúrhassa a magáét. Kacagva dobálták egymást, amíg egészen ki nem fulladtak. Szerencsére nem ébresztették fel a Napot, remélem te sem fogod.
