Kezdetben nem volt semmi, mígnem egyszer csak a fénytelen, tátongó üresség kavarogni kezdett. Omete, a világegyetem istene megteremtette önmagát. Egyszerre volt ő a mozdulatlan mindenség és a kavargó áradat. Hosszú időn át készülődött, végül felsóhajtott, és megszülte első gyermekét, Ipokát, az éjszakát. Ő lett a sötétség ura, s azon nyomban szülője szolgálatába állt. Ometére borította a sötétséget, mint puha takarót. A teremtő köszönettel fogadta, és együtt szőtték tovább a varázslatot, amíg Kecakó a fény istene felragyogott. Azután a két testvér együtt segédkezett Ometének, s hamarosan még két isten jelent meg a teremtő oldalán. Totek jöttével vörösre, Huzipo kékre festette a körülöttük kavargó világfolyamot. Omete maga elé állította az éjszaka sötét istenét, Ipokát, maga mögé a kék istent, a jobbjára a fehéret és a bal oldalára a vöröset. Így hozott rendet a világba, s ő maga többet nem mozdult, négy gyermekére bízta a folytatást.
A négy isten összekapaszkodott és táncra kerekedett. Körbe-körbe vágtattak a mozdulatlan Omete fölött. Sisteregve pörgött velük a mindenség, s amikor az istenek megálltak, rá sem lehetett ismerni a világra. Véget nem érő óceán borított mindent. Huzipo felkiáltott, és szavával kékre festette az ősóceánt. Ipoka, – a négy isten közül a legidősebb –, erre felhördült, és válaszul feketére festette a vizet, de az így is kék maradt, csak egy árnyalattal haragosabb.
A négy isten újra összefogódzkodott. Úgy tettek, mintha ismét táncolni akarnának, de igazából egymás torkának estek. Harcuk felkorbácsolta a tengert, s az olyan hatalmas hullámokat vetett, hogy már azt sem lehetett látni, hogy hol van a fent és a lent. Egyedül Omete maradt mozdulatlan a világmindenség közepén. A négy isten egyforma erős volt, egyik sem tudta maga alá gyűrni ellenfelét. Fújtatva pihentek meg, s amint a hullámok elcsendesültek, Kecakó, a fény istene kihúzta magát és felragyogott. Az óceán tetején ülő hab gyöngyként csillant, s alatta a víz türkiz színűre változott. Egy soha nem látott, hatalmas teremtmény testét fedezték fel az áttetsző óceán mélyén az istenek. Mind a négy elmosolyodott, majd dalra fakadt. Az új hangok nyomán sorra születtek az istenek, de egytől-egyig az óceán mélyére buktak, s ott a teremtmény lenyelte őket.
Ipoka megállította a testvéreit, és a mélybe mutatott. Első teremtményük már akkorára hízott, hogy amikor kitátotta a száját, csaknem elérte a világ közepét és Ometét. Ipoka sötétséget bocsájtott a világra, de nem puha lepelként borította vele be, ahogy azt korábban tette, helyette éles pengék suhantak a szörnyeteg felé. Tizenhárom fejéből levágta azt, amelyiket a szörnyeteg a legmagasabbra emelte, hogy Ometét elnyelje. Kecakó sem tétlenkedett, a teremtmény farkát ragadta meg, s egyre távolabb húzta Ometétől. Közben a kék és a vörös isten a két oldalát tépte, marcangolta az egész világot elfoglaló óriásnak. Ipoka fénytelen, fekete késeit forgatva, egyik fejet a másik után csapta le, de a legutolsó elérte, s leharapta Ipoka jobb lábfejét. Kimúlt a szörnyeteg, és az istenek a testéből formálták a földet. Tarajos háta nyomát őrzik a mai napig a hegygerincek. Legelső levágott feje lett a legfelső mennyország, az ahol Omete lakik a mai napig. A négy isten a következőt, a tizenkettediket foglalta el. Így termett a tizenhárom menny, ahogy a kilenc alvilágot a teremtmény farka adta.
