Csakhamar összefüggő tölgyerdő borította el a földet. A fák gyökere puhára morzsolta a világot alkotó holt teremtmény rideg testét, és lombjaik szinte az égig értek. Az istenek tátott szájjal bámulták a csodát.
– Újra él – suttogta Huzipó.
Oya az istenek színe elé járult, és meghajolt.
– Köszöntelek – mondta Huzipó.
A kék istenség átölelte az eső istennőt, de csak egy pillanatra, mert Kecakó ruhájának fénye közéjük furakodott.
– Mit akarsz? – kérdezte Huzipó.
– Nézd – felelte a fényisten, és a földre mutatott.
A hamuból teremtett óriások megrázták magukat, és a fák közé rohantak. Ami makkot csak találtak, azt mind befalták. Igen ám, de közben letarolták az erdőt, írmagja sem maradt. Amikor aztán jól laktak, egy hatalmas tornyot építettek a kidöntött törzsekből a legalsó mennyországig. Az oltárán újra feláldozták a leghatalmasabb óriást, és Ipoka nevét kántálták.
– Miért? – kérdezte Oya alig hallhatóan.
Totek és Huzipó szorosan mellé állt, de a harmadik főisten nem osztozott a gyászban.
– Haha! – harsogta Kecakó. – Bolondok! Nincs más út!
Előre lépett és belecsapott a világmindenség közepe felett pislákoló napba. Fekete lángok csaptak ki a gömbből. A napból kiszakadt darabok halálos, fekete késekként hullottak a földre, temérdek óriást halálra döfve. Az óriásokkal egyidőben Kecakó is feljajdult, és a mélybe zuhant. A legmagasabb hegy tetején tért magához. A teste ugyanúgy fénylett, mint annak előtte, de a jobb karja szénfeketére égett.
Nem tért vissza az égbe. Inkább még mélyebbre ereszkedett, oda ahol addig még nem járt senki. Egészen a föld és az alvilág határáig. Ott a sötétség még az ő fényes testét is kikezdte. A halott szörnyeteg átkai kúsztak a fülébe, és a kidöntött tölgyfák gyökerei gúzsba fonták. Már moccanni sem tudott, amikor felkiáltott. Egyetlen szavára fénybe borult az alvilág, és kiszabadította magát. Attól fogva egy pillantra sem hallgatott el, harci éneket kántált.
Hamuból gyúrt, halott óriások serege vette körül.
– Gyilkos! – mormolták egyszerre.
Ipoka éles, csillogó, fekete lélekdarabjait magasra emelték, azokkal támadtak rá. Kecakó nem mozdult, s nem tett egyebet, csak még hangosabban énekelt. Vakító fénye messzire űzte a még mindig Ipokát szolgáló holtakat. Egyedül maradt, és sorra járta az alvilág összes bugyrát. Nem fáradt hiába, a legalsóban megtalálta azt, amit keresett, a világot adó teremtmény farkából megmaradt utolsó darabot. Felkapta, és azon nyomban visszaindult vele a mennyországba. Új fegyverét úgy lóbálta, akár egy hatalmas husángot. Odafenn félrelökte testvéreit, s akkorát sózott a fekete napra, hogy az menten ezer darabra tört. Ipoka teste halálos esőként hullott a földre. A fekete pengék az összes óriást sziven döfték. A föld egy szempillantás alatt elnéptelendett.
