Kőhalomnak néztem az út szélén heverő homokszínű sárkányt. Fel sem fogtam, hogy mi történt és már a gyomrában botladoztam. Odalettek a színek. Szürke, formátlan alakok sereglettek körém. Üvölteni akartam, de elzsibbadt az ajkam, aztán lassan az egész testem. Tudtam, hogy tennem kell valamit, vagy a föld elnyel a sárkánnyal együtt. Mozdulni ugyan nem bírtam, de egy cselt kieszeltem.
Arra gondoltam, hogy egy sáros pocsolyában fekszem. A sárkánynak tetszett, még fel is nevetett. Többre már nem is volt szükségem. Feltápászkodtam, hiszen ha pocsolya, akkor abból ki is lábalhatok. Mire a sárkány észbe kapott, már híre-hamva se volt. A húslevest már táncolva kotyvasztottam. De amikor elhakult a zene, a sárkány sziszegett a fülembe.
– Visszajövök érted.
– Gyere, legközelebb is túljárok az eszeden – válaszoltam.
Táncoltam és énekeltem tovább, amíg csak be nem rekedtem. Utána az asztalhoz ültem, és komótosan kanalaztam a húslevest, a sárkányt abba fojtottam bele.
