Ipoka hiába küldte a sötét lelkek hadát testvérére eközben a földön, Kecakó mégis sikerrel járt. Agyagból gyúrt eszes teremtményei életre keltek, és az emberek harmadszorra is benépesítették a földet. De ezúttal Kecakó kevesebb értelmet csöpögtetett az elméjükbe, hogy leperegjen róluk Ipoka számtalan hazugsága.
Így is történt, a fekete isten hiába próbált az emberek közelébe férkőzni, észre sem vették. Keresztülnéztek rajta, és még a hangját sem hallották meg. Nem volt mit tennie, visszahúzódott a barlangjába, és várt.
Az egyetlen kapcsolat ég és föld, emberek és istenek között Kecakó maradt, aki lent ragadt a földön. Testvérei már nem fogadták vissza az égbe, pedig mindent megtett, hogy újra ő lehessen a fény istene. Az emberek közé állt, és megtanította őket kunyhókat építeni, de amikor arra próbálta rábeszélni zsenge népét, hogy emeljenek templomot az istenek dicsőségére, akkor kinevették. Mégsem adta fel, esténként újra és újra elmesélte nekik a világ teremtésének a történetét. Hitték is meg nem is, amit beszélt, de lassacskán megszerették, s már fontolóra vették, hogy templomot építsenek, amikor Ipoka közéjük osont. Öreg, botjára támaszkodó ember képében érkezett a faluba, s egykettőre testvére bizalmába férkőzött. Nem volt nehéz dolga, elég volt csak annyit mondania, hogy hallotta az istenek szavát, és elkezdte a templom építését egymaga. Lassan haladt az öreg, és a falu férfijai csakhamar a segítségére siettek. Attól fogva bölcsként tisztelték.
Kecakó nem bánta, mosolyogva járkált az ácsok között, s a képe úgy ragyogott, mintha már újra ő lett volna a fény istene. Mindent az öregre hagyott, aki arra bíztatta a többieket, hogy olyan magas tornyot építsenek, ami felér az égig.
– Aki majd feláll a tetejére, az hallani fogja az istenek szavát – ígérte az öregember bőrébe bújt Ipoka.
Hosszú, nagyon hosszú ideig készült a fából ácsolt építmény, s mire az utolsó szöget is beverték, a teteje a felhők közé veszett. A templom felavatását megelőző éjszakán Ipoka megvárta amíg mindenki elalszik, majd kilépett az öreg testéből, s alaktalan sötétségként suhant fel a deszkák között. A templom csúcsáról elérte a legalsó mennyországot. Onnan már könnyedén repült egyre feljebb és feljebb. A harmadik nap feleségét kereste, de még nem ismerte az új istenek szagát, nem tudta megkülönböztetni a kakaót és a kukoricát. Abban azonban biztos volt, hogy nem lesz még egy esélye, így aztán inkább mind a kettőt magával ragadta, és a földre hurcolta. Odalenn az ezer darabra tört fekete nap, a legelső nap szilánkjaiból gyúrt egy áthatolhatalan hegyet. Abba zárta a két fiatal istenséget.
Toteket, a harmadik napot senki sem tudta megvígasztalani, amikor kiderült, hogy a feleségének nyoma veszett. A vörös isten izzó, véres könnyeket hullajtott, s bárhogy is könyörgött neki a többi isten, nem tudta abbahagyni. Tűzeső borította el a földet, s végül maga a vörös nap is lezuhant. Odavesztek az emberek, s minden, ami addig a földön termett.
