A szitakötő követte Szotyit, a medvelepkét, de nem támadta meg. Könnyedén libegett mellette, s mire a láp és rét határára értek, elvonult a vihar, kisütött a nap. A csíkos medvelepke elbújt a magas fűben, azt remélte, ott nem fér hozzá a csillogó, türkiz páncélú szitakötő. Amaz a feje felett lebegve szólalt meg. – Kisasszony. – Tessék? – hebegte Szotyi. – A nevem: Kisasszony. – Matyi. – Hogyan? – Ööö… Szotyi. Medvelepke vagyok. – Én pedig szitakötő vagyok, s a nevemet a karcsú derekam és szép ruhám miatt kaptam – duruzsolta a szitakötő kuncogva. – Érdekes – motyogta a magas fűszálak közül a kis lepke szégyenkezve, miközben arra gondolt, hogy senki sem hinné el, ha azt mondaná, hogy tegnap még harmadikos fiú volt. – A Szotyi is különleges név. Ne félj, nem bántalak – mondta Kisasszony. Szotyi feljebb mászott, de takarásban maradt. – Legyünk barátok – zümmögte Kisasszony. Szotyi felmászott a fűszál legvégére, ahol a szitakötő könnyedén elérhette. A berregő hang felerősödött. Egy...