Ervin a tömött, vörös szakállába túrt, s azt motyogta, hogy “többet nem”. Századszorra is megfogadta, hogy nem érinti meg a billentyűzetet. Bakancsot húz, és kirándulni indul. Süt a nap, és a madarak szünet nélkül csacsognak. Vett egy nagy levegőt, és felpattant. A cipős szekrényig jutott, de ott elakadt. Elképzelte, ahogy a fák között sétál, és megrészegíti a virágillat. Elmosolyodott, aztán megfordult, és a kisszobába cammogott. Csak meglökte a számítógépet, s az máris felzümmögött. Leült, s ahogy megérintette az első gombot, áttetsző lett az ujja, a keze, s egy pillanat múlva már az egész teste. Láthatatlanná vált, és felszállt az égbe. Kőrözött egyet a ház felett, aztán meg sem állt, amíg az elvarázsolt erdő fölé nem ért. A földre huppant, csettintett, s azon nyomban mellvért borította, kezébe súlyos kard került. A fák összenőttek, fény nem jutott át az ágak között, Ervin vakon botladozott. Hosszú volt az út, de ő nem fáradt, csak ment, mígnem az égig erő hegy lábához, s ott egy barlang gyomrába ért. Egy sárkány várta. Tüzet okádott mind a tizenkét pofája, de Ervin, a vörös szakállú hős csak nevetett. Nem félt, ha a kisszobában ült, akkor soha. Kardjával nagyot lendített, levágott két fejet, aztán még hármat, amikor csöngettek. A postás hozott csomagot, a legrosszabbkor. Ervin suhintott még egyet, egy utolsót, egy hatalmasat, de a sárkány három feje még így is a helyén maradt. Átkozódva pattant fel a második csörrenésre, s feltépte az ajtót. Fizetni nem kellett, de a zöld ruhás futár piszmogott. Nem találta, hogy hol kell aláírni a listán. Ervin egyik lábáról a másikra állt, a tenyere izzadt, s mikor végre végeztek, csak bólintott, s egy szempillantás múlva már újra a kisszobában volt. Elkésett, a sárkány összes feje visszanőtt, kezdhette elölről.
